MARK TWAIN túlvilági kalandja - Bejelentkezés a Mennyországba

 

 

 

Felvételre került Louisville, Colorado – 2021. szeptemberében

 

Mark Twain közreműködésével

 

Geoffrey Hoppe csatornázásában

 

Linda Hoppe támogatásával

 

FONTOS MEGJEGYZÉS: Ez az információ valószínűleg nem neked való, amennyiben nem vállalsz teljes felelősséget az életedért és a teremtéseidért

 

© Crimson Circle IP, Inc.

Minden jog fenntartva

 

weboldal: www.crimsoncircle.com

 

 

LINDA: Linda Benyo vagyok a Bíbor Körtől. Örömmel osztjuk meg veletek ezt a nagyon különleges Mark Twain csatornázást. Eredetileg 2021-ben került sugárzásra az éves online Merlin Konferencia részeként, amit most mindenki számára elérhetővé teszünk az egész világon.

Azt fogjátok látni, ahogy Mark Twaint a világhírű csatornázó, író és metafizikus tanító, Geoffrey Hoppe csatornázza. Geoffrey főként Adamus Saint-Germaint csatornázza, de a 2021-ben megrendezésre került Merlin Konferencián arra kérték fel, hogy csatornázza Mark Twain-t. Mark Twain Saint-Germain egyik előző élete volt.

Akár hiszel a közvetítésben vagy az elmúlt életekben, akár nem, engedd meg magadnak, hogy megtapasztald Mark Twain energiáját és személyiségét Geoffrey Hoppe közvetítésében! Az ülés végén beszélni fogunk Geoff-fel, de most nézzük meg Mark Twain mennyországba történő bejelentkezését.

 

MARK TWAIN: (feljön a színpadra és egy kicsit piszmog pár pillanat erejéig, majd elkezd beszélni) Vagyok, Aki Vagyok, ami egy istenadta jog. Hm. Csak annyi problémám van ezzel, hogy nem tudom biztosan ki vagyok. Szerintem ezt mindannyian megértitek. Azért nem vagyok ebben biztos, mert 186 éves vagyok és néha megcsal az emlékezetem a tényekkel kapcsolatosan, de soha nem hagy cserben az életteliség érzésemmel, annak ellenére, hogy halott vagyok.

Nem tudom biztosan, hogy ez a hiányzó megértés arra vonatkozóan, hogy ki vagyok én, vajon a Lélek valamiféle trükkjének tulajdonítható-e? De szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az igazság.

De az összejövetelünk kedvéért Mark Twain vagyok, amerikai író és szerető családos ember. Mark Twain vagyok.

Mark Twain. 75 évet éltem ezen a nagyszerű Föld bolygón. Élveztem az itt töltött időmet. Csodálatos emlékeim vannak életem csúcspontjairól és mélypontjairól egyaránt, az itt töltött időm örömeimről, mindarról, amit szerettem, valamint a tragédiáimról is. Hetvenöt év - talán a vártnál úgy 10 évvel tovább élveztem ennek a bolygónak a vendégszeretetét, de a lényeg az, hogy 75 évet éltem le ezen a szépséges Földön.

Hannibal, Missouri területén születtem és nevelkedtem – Hannibal, Missouri – és micsoda hely volt ez egy fogékony gyermek felcseperedéséhez! Közel a nagy Mississippi folyóhoz, ahol a barátaimmal sokat játszottunk a folyó partján lévő erdőben, és minden egyes nap figyeltük a folyón közlekedő gőzhajókat, ahogy árukkal, emberekkel meg bűnökkel megrakodva haladnak a Mississippin felfelé és lefelé. Hm.

Csodás volt azon a környéken felnőni, nem beszélve arról, hogy később sok könyvemnek ez adta az alapját. Amit korai éveimben megismertem, azt soha nem felejtettem el, a későbbiekben megtalálta a szavakba vezető útját, és bele lettek írva a könyvekbe, amik nyomtatásra kerültek az egész világon, és így eljutottak az olvasók elbűvölő szeméhez, akikre mély benyomást tettek úgy, ahogy ezt mindig is reméltem.

Micsoda egy élet volt, hiszen megengedtem magadnak, hogy megéljem az élet kalandját! Tudjátok sok olyan emberrel találkoztam menet közben, akik visszatartották magukat, hogy elkerüljék az élet megpróbáltatásait. Visszafogták magukat. Ott ragadtak a kisvárosokban a kis munkájukkal, és soha nem indultak el felfedezőútra önmagukon belülre, vagy a környező világba. Én ellenben telis-tele voltam kalandokkal, mert látni akartam, hogy milyen is ez a nagy világ, és ezzel együtt abban is reménykedtem, hogy ebben a keresésben végül rátalálok arra, hogy ki is vagyok én.

Micsoda éveket töltöttem ezen a Föld bolygón, milyen nagyszerű éveket! Hm.

 

Korai évek

Nagyon korán otthagytam az iskolát. Semmi hasznát nem vettem se a tanítóknak, se a tanításoknak. Semmilyen szükséget nem éreztem arra, hogy egész nap be legyek zárva egy tanterembe, miközben a világ egyre csak hívogatott, hogy megismerjem. Ezért aztán korán otthagytam az iskolát és betűszedőként kezdtem dolgozni egy helyi újságnál. Teljesen elbűvöltek a betűk! Ó, hát akkoriban még más volt a helyzet! Minden egyes betű külön-külön ólomból volt kiöntve, amit kézzel kellett sorokká összerakni. Elkápráztatott, hogy ez egy nyelv, ami képes mindazokkal kommunikálni, akik elolvassák. Magával ragadott minden egyes betűnek a típusa, stílusa, a félkövér betűk, a betűtípusok. Számomra ez volt az egyik legkáprázatosabb dolog, amit valaha is felfedeztem életem során, és temérdek sok órát töltöttem azzal, hogy a helyükre rakosgassam a megfelelő betűket, hogy az esti újságot ki lehessen nyomtatni, szét lehessen osztani, hogy ez a kommunikáció mindenhova eljuthasson közel és távol egyaránt.

Egy darabig ez volt a munkám, majd a folyó magához szólított. Hívott a folyó. A folyó partján nőttem fel, így aztán sokat játszottam a folyóban, ami egy pár alkalommal majdnem az életembe került, ha nem lett volna velem Isten kegyelme és pár barát, akik segítettek kihúzni azokból a helyzetekből. Figyeltem, ahogy azok a gőzhajók, azok a hajókerekek le-fel járnak a Mississippin, és biztos voltam benne, hogy nekem is ott a helyem. Nehéz volt otthagynom a betűszedő munkámat, de muszáj volt felkerülnöm az egyik ilyen hajóra.

Sikerült munkát találnom az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő hajón - legalábbis a kapitány ezt mondta nekem – és a szívem dalra fakadt, ahogy rádöbbentem, hogy ez a folyó, ahol felnőttem, végsősoron az óceánhoz vezet, és hogy egy nap ez a folyó majd elvisz engem mindenféle helyekre az egész világon – és ez pontosan így is történt.

Valószínűleg nagyobb és hosszabb karrierre számítottam a folyón. Eljutottam odáig, hogy a folyami utasszállítóhajó pilótája lettem. Hatalmas élmény volt vezetni ezt a nagy hajókereket a folyón felfelé és lefelé. Oda kellett figyelni az alacsony vízszintre meg a többi hajóra, az indiánokra és a tolvajokra, meg még sok mindenre. Bámulatos idők voltak! Valószínűleg örökre ott maradtam volna, ha nem jött volna közbe a polgárháború. A polgárháború minden kereskedelemnek véget vetett a folyón. A hajónk a kikötőben dokkolt. Munkanélküli lettem, és mihez kezdtem fiatal és fogékony férfiként? Hát, csatlakoztam a Konföderációs Hadsereghez.  Nem volt semmiféle meggyőződésem a háború mellett vagy ellen. Számomra az valahol máshol zajlott. Messze, távol a keleti parton, olyan helyeken, mint Washington D.C. – ami engem nem érdekelt. Annak ellenére, hogy soha nem jártam ott, azt olvastam róla, hogy ez a bűn, a korrupció, a politikusok és a szajhák helye. A legkevésbé se vágytam arra, hogy részt vegyek ebben, a hadseregbe pedig azért léptem be, mert fizetést ajánlottak.

Úgy nagyjából két hete lehettem a hadseregben – két hete – amikor rájöttem, hogy ez nem való egy olyan embernek, aki világot akar látni, fel akarja azt fedezni. Edényeket súroltattak velem. Meg kellett javítanom mindenféle dolgot, majd egy nap azt mondták, hogy fegyvert adnak nekem, de nekem egyáltalán nem állt szándékomban senkit meggyilkolni – egyáltalán nem, semmilyen körülmények között. Ezért dezertáltam. Igen, megszöktem a Konföderációs Hadseregből, és mind a mai napig ez az egyik legnagyobb teljesítményem. Hm.

Hallottam erről az arany és ezüstbánya aranylázról Nevadában, Kaliforniában, és azt gondoltam, hogy ez teljesen tökéletes hely egy olyan valaki számára, aki elszökött a Föderációs Hadseregből, és lényegében minden más elől is elmenekült akkoriban. Elég kevés pénzem volt, ez volt azoknak a kevés alkalmaknak az egyike az életemben, amikor alig volt pénzem.

De nagyon értettem a pénz kereséshez, ahhoz, hogy a pénz bejöjjön az életembe. Életem legnagyobb részében jólétben, gazdagságban éltem. Részben azért, mert ez volt a szándékom az apám miatt – aki egy nagy álmodozó volt – de amikor pénzre került a sor, akkor elég nagy vesztes volt, ezért is költöztünk rengetegszer gyerekkoromban. Meggyőződésemmé vált és megfogadtam, hogy soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy ne tudjam kifizetni a tartozásaimat. Soha nem következhet be az, hogy ne tudjam eltartani a családomat.

Tehát ez a rendkívül ritka esetek egyike volt, hogy alig volt pénzem, és amikor hallottam azokról az arany és ezüstbányákról Nevadában, elég vonzó lehetőséget láttam benne. Azonnal odautaztam, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak vitt a lábam, valamint teveháton és szamárháton utaztam – illetve a teveháton történő utazás csak jóval később történt. Szóval szamárháton és lóháton utaztam, közben rengeteget gyalogoltam, és végül eljutottam Nevadába, Virginia városába. Jó kis hely volt. Bányavárosként tele volt bányászokkal, italmérésekkel, játékbarlangokkal, azaz minden olyan dologgal, amit kedveltem – na igen, helyenként akadtak prostituáltak is, bár nem sűrűn vettem igénybe a szolgálatatásaikat életem során.

Nagyon rövid idő alatt megtaláltam az odavezető utamat, bár kissé pénzszűkében voltam, és egyáltalán nem tartottam magam bányász típusnak. Az sok kemény munkát jelentett és hatalmas türelmet igényelt, egész álló nap ott kell ülnöd egy edényt rázogatva a kezedben azt remélve, hogy találsz valamit, és én egy cseppet sem vágytam arra, hogy ezt csináljam egész életemben. Ezalatt az összes rázogatás alatt, mialatt a földet lapátoltam majd rázogattam, nos, az égvilágon semmit sem találtam.

Pontosan ebben időszakban éppen egy kocsmában ücsörögtem és iszogattam, amit néhanap, alkalomadtán megtettem. Hm. (belekortyol az italába) Tehát iszogattam éppen, amikor belefutottam a Territorial Press tulajdonosába. Ez volt az akkori idők vezető újságja, aminek a székhelye pontosan itt, Virginia városának központjában volt Nevada államban. Tudjátok 186 éves vagyok, ezért időnként elfelejtek egy-két dolgot, vagy egy kicsikét összekeverem azokat. Máris szót ejtek erről is, de előtte térjünk vissza a történetemhez.

Beszédbe elegyedtünk, mire elmesélte, hogy pont most veszítette el az egyik szerkesztőjét, mire én azt mondtam: - Én magam is író vagyok, és boldogan betölteném a szerkesztői állást a híres Territorial Press-nél. Gyanúsan méregetett, de már eleget ivott ahhoz, hogy legalább részben elhiggye a történetemet, majd gyanakvó tekintettel azt felelte: - Akkor mutasd meg nekem, hogyan tudsz írni! – Elfogadtam a kihívást és a rákövetkező pár napban végig sétáltam egész Virginia várost, és beszélgettem… az életben az egyik legjobb dolog a szivar, és idekészítettek nekem egyet, miközben beszélek, de mivel ez az átkozott dolog nem ég, ezért elcsenek egyet. (meggyújtja a szivart) Mmm.

(szünet)

Na igen, az egyik dolog az emberi létben az, hogy megtehetsz „bűnös dolgokat”, amit én határozottan élvezek. Hm. Köszönöm.

Hol is tartottam? A szerkesztői történetemnél. Tehát bejártam az egész várost, hogy beszéljek a bányászokkal, és megkérdezzem tőlük, honnan jöttek ide. Kiderült, hogy mindenfelől. Nem csak Nevadából, nem csak Kaliforniából, hanem az egész világról. És ebből egy remek sztorit írtam. Leültem, és megírtam azt a történetet, amit pár nap múlva odaadtam a tulajdonosnak. Miután elolvasta, azt hittem elsírja magát, mert valószínűleg életében nem olvasott még ilyen jó történetet.

Nem voltam képzett író, de mindig nyitva tartottam a fülem, amikor az újságnál dolgoztam, ahol betűszedő voltam, és figyeltem a jó cikkeket. Figyeltem azokat a sztorikat is, amik nem voltak jók, és ezekből is megtanultam pár dolgot. Ennek történetnek kell lennie. A tények az egy dolog. Ha csak a tényeket közlik egy újságcikkben, az pont olyan unalmas, mint egy vasárnap. Én viszont megtanultam, hogy ha el akarsz mesélni egy történetet, akkor emberi érdeklődést kell belecsempészni, hm…hát nem ez életem legjobb szivarja, de azért most megteszi. Ha emberi érdeklődést helyezel a történet mögé, és megosztod az emberi utazás történetét az emberi gyarlóságokkal és az emberi teljesítményekkel, és a menet közben felmerülő kihívásokkal egyetemben, akkor bárki, aki elolvassa, könnyekre fog fakadni.

A tulajdonos ott rögtön fel is vett a munkára, így máris én lettem a Territorial Press szerkesztője. Hű! Micsoda egy munka volt! Ezzel megúsztam, hogy bányász váljék belőlem, ráadásul pedig nagyon élveztem az írást. El kell mondanom, hogy rövid időn belül nem kevéssel, hanem szép számmal megemelkedett az újság eladott példányszáma is, így az olvasók nagyon hamar már egész Nyugaton a Territorial Press-t olvasták. Hm. Büszke voltam erre az újságra.

Sok különböző álnéven írtam sok különböző történetet. Azt teszteltem, hogy melyik álnév működőképes és melyik nem. Írtam pár elég butácska, egyszerű és néhány rendkívül komoly történetet is. Minden egyes történet egy olyan személyen alapult, akit tényleg ismertem az életemben, akár még Hannibal-ból, akár innen, Virginia városából.

Szép és jó idők voltak ezek, és mint mindenki más, én is találtam magamnak egy kis segítséget. Hm. Nehéz volt akkoriban írókat találni. Hiszen az emberek többsége bányász volt, és a legtöbbjük pont olyan írástudatlan volt, mint egy szamár. De egy nap szélesre nyílt a Territorial Press ajtaja, és egy ideges kinézetű férfi állt az ajtóban, és túlságosan elveszettnek tűnt. Elég ziláltan festett, valami nem stimmelt vele. Mégis azt kérdeztem tőle: - Uram, miben tudok segíteni? – mire azt felelte: - Munkát keresek.

Azt válaszoltam: - Az a helyzet, hogy már van egy emberünk, aki éjjelente felsepri a padlót és kiüríti a szemetet, meg elvégzi az ehhez hasonló dolgokat. Eltakarítja a köpéseket a padlóról, hogy az embernek ne egy köpőcsészében kelljen álldogálnia. De ezen kívül nincs most álláslehetőség, kivéve az írói állást. A fiatalember erre azt felelte: - Nos, én író vagyok.

Magamban nevetni kezdtem, hiszen már olyan sok ember szájából hallottam ugyanezt, de azt mondta: - Nem, én tényleg olyan íróféleség vagyok. – És én is ugyanazt kértem tőle, mint amit a lap tulajdonosa kért tőlem: - Írj egy történetet, pár nap múlva mutasd meg nekem, és akkor majd beszélgethetünk a Territorial Press – A Nyugat hangja - újságnál esetlegesen betölthető állásról.

Néhány nap elteltével visszajött, és micsoda egy történettel állt elő! Hatalmas sztorival. Soha nem fogom elfelejteni azt a sztorit. Azonnal felvettem az állásra. Na persze nem fizettem neki sokat, de rögtön felvettem, és elkezdtem megkedvelni. Nagyon is megkedveltem őt.

Közelébe sem ért a saját írói nagyságomnak, de azt meg kell hagyni, hogy igazán élénk képzelettel volt megáldva. Szerethető volt. Látható volt az elveszettsége. Próbált találni valamit, és pontosan az én küszöbömön kötött ki. Volt benne valami csodálatra méltó és egyúttal zűrzavaros is. Aztán kiderült, hogy akit felvettem, pontosan ugyanaz a személy, aki most itt ül ebben a székben, és úgy tesz, mintha én lennék, akit ti Cauldre-ként ismertek. Persze akkoriban nem ez volt a neve. Vagyis ő jött el hozzám ezzel a történettel, amit egyszerűen képtelen voltam elhinni. Joseph Smith-ről és a vele együtt töltött idejéről szólt a története.

Soha nem közöltem le azt a sztorit, mert nem tartott volna számot ezeknek a bányászoknak az érdeklődésére, ahogy a Territorial Press sok más olvasóját sem érdekelte volna. Ráadásul attól is féltem, hogy ez a csoport, akikről mesélt, ezek a mormonok, majd jönnek és talán lerombolják a nyomdánkat, ha túl sokat beszélünk róluk. De azt láttam, hogy tényleg meg van a képessége a történetek megírására és átadására. Láttam a benne lévő mélységet, ezért aztán felvettem a Territorial Press-hez.

Együtt dolgoztunk, és milyen jó év is volt az! Jó év volt. Azalatt az idő alatt elég jól megismertem. Elég jól megismertem ahhoz, hogy most itt lehessünk, és meg tudjuk ezt tenni. És ez nem jelent számára nagy kihívást, hiszen pontosan tudja, hogy milyen voltam, hogy mit kedveltem és mit nem.

 

Íróvá válás

Egy idő után eluntam magam. Éreztem a lábamban a bizsergést, hogy tovább kell állnom. Tudjátok itt voltam Virginia városában, ahol rengeteg bányász élt, sok volt a sár, a piszok és nagy volt a forróság. Nem túl sokan éltek itt gazdagságban, és én magam is rájöttem, hogy én sem fogok nagy gazdagságban élni, ha továbbra is szerkesztőként fogok itt dolgozni, ezért aztán felmondtam. Úgy tudom, hogy Cauldre még egy darabig ott maradt. Aztán ő is otthagyta. Én San Francisco-ba utaztam. San Francisco olyan volt, mint egy álom. Mindenki erről beszélt, hogy miután meggazdagodott itt az ezüstbányákból, San Francisco felé vette az irányt.

San Francisco – valószínűleg több italmérés vagy kocsma található ott, mint ahány épület. Több bujaság, több étel és több fuvarozás volt ott, mint amennyi ahhoz kellett volna, hogy átszeld a Csendes óceánt. Ez volt akkoriban a felkapott, népszerű hely! Jómagam is odamentem, és a következő hat hónapot azzal töltöttem, hogy munkát találjak. Azon a ponton nem igazán akartam visszatérni az újsághoz. Már pont elegem lett a sok írásból. Inkább csinálni szerettem volna valamit. Időnként ugyan elválltam pár fura állást, de napjaim nagy részét kártyázással töltöttem. Rendkívül jól értettem a kártyázáshoz. Ezzel kerestem egy kis pénzt, amiből ki tudtam fizetni az olyan alapvető dolgokat, mint a lakhatásomat és az étkezésemet. Ebben az időszakban, miközben egy jövedelmező és igencsak nyereséges állást kerestem, arra jöttem rá, hogy ez egy káprázatos idő volt arra, még többet tudjak meg az emberi természetről.

Azon kaptam magam, hogy barátságba elegyedtem néhány igencsak nagy névnek számító emberrel San Francisco-ban, és összerúgtam a port a város alacsonynak nevezett rétegével. És mindezt imádtam. Imádtam a lelket, az inspirációt. Azt a tényt, hogy nagyon mélyen belemerültek az életbe. Ha tudták, ha nem, nagyon mélyen benne voltak az életben. Olyanok voltak, mint egy történet szereplői, tele élettel, személyiséggel, vágyakkal és félelmekkel, és ezt módfelett bámulatosnak találtam.

Újra írni kezdtem, mert szükségem volt egy kicsikét több pénzre, mint amire a kártyázással tettem szert. Ezért elkezdtem eladni ezeket az írásaimat. És ezek a történetek nagyon hamar nem csak Kaliforniába, hanem az egész Keleti partra is eljutottak. Az újságok jól megfizettek azért, hogy megírjak néhány egyszerű, naiv történetet a Missouri-ban, Nevadában és a San Francisco-ban átélt kalandjaimról. Rájöttem, hogy elég nagy különbség van egy író és egy újságíró között. Újságíróként hazudhatsz és csalhatsz egy kicsit, ahogy a legtöbb újságíró és riporter teszi. Egy határig hazudhatsz és csalhatsz, de csak egy bizonyos határon belül teheted ezt meg.

Amikor viszont egy történetet írsz, az tágas és nyitott. A képzeletedet használod. Olyan karaktereket fejlesztesz ki, amilyeneket a való életben is ismersz. A szívedből írsz, és ezek nem egy újság tényeit, adatait jelentik, hanem egy csodálatos történetté áll össze az egész. Az emberek nem merülnek el egy újságban, hanem elolvassák azt. Gondolkodnak rajta, majd véleményeket alkotnak róla. De amikor egy történetet vagy egy könyvet olvasnak, olyankor mélyen belevetik magukat a rejtélybe, a karakterekbe, amiket az ő kedvükért alkottál meg. Olyankor elfeledkeznek a nehézségeikről és a megpróbáltatásaikról. Elfeledkeznek a betegségükről, a szomorúságukról, mert belemerülnek a könyvbe, és a könyv részévé válnak.

Ez az, amire rájöttem, hogy amikor valaki elolvas egy történetet, akkor nem csak a karaktereket érzi, akik meg lettek alkotva a sztori kedvéért. Hanem belemerülnek a történetbe, amihez saját magukat is hozzáadják. Ti értitek, hogy mit akarok ezzel mondani. Egy átlagember egyáltalán nem értené ezt meg, de ti tényleg értitek, hogy ott van az az összes energia, ami még hozzáadódik a könyvhöz az olvasók által. Erre csak később jöttem rá, amikor megírtam a klasszikusnak számító regényeimet Tom Sawyerről és Huckleberry Finnről, hogy az emberek az egész világon belemélyednek azokba a történetekbe. Ezért is van az, hogy a történetek tovább élnek, még mind a mai napig is élnek, mert ez nem csak a szereplőkről szól, hanem arról is, amit ehhez mindenki hozzáad.

Már sokkal régebben felismertem, hogy szükségem van egy írói álnévre, mert akkoriban ez volt a divat. Az írók soha nem a valódi nevüket használták. „Mark Twain” igazából egy folyami hajós szakkifejezés, ami a mélységmérő rúdon a második vonást jelentette, ez jelezte azt a minimális mélységet, ami a gőzhajó biztonságos haladásához szükséges határértéket jelölte ki a Mississippi folyón, és azt gondoltam: - Milyen jó ez a név. Jól hangzik, nem hosszú, könnyű leírni, és remélhetőleg az emberek is emlékezni fognak erre a névre – Mark Twain. Így aztán ez lett az írói álnevem.

Még valamikor régen rábukkantam egy olyan újságra, ami elküldött engem jó messzire, majdnem egészen az óceán túloldalára. Nagyon messzire küldtek, ahol a múltban, amikor még lapos volt a Föld, talán ez jelentette a világvégét. Tehát erre a messzi, távoli helyre küldtek, amit Hawaii-nak hívnak. Felszálltam a hajó fedélzetére, és erről a helyről azon kívül szinte semmit nem tudtam, csak azt, hogy elképesztően messze található valahol a Csendes óceánon, amit lényegében még nem rontott meg a hagyományos emberiség, a nagy városok és a politikusok. Egy természetes hely volt, és ahogy ott álltam a hajó fedélzetén, éreztem a vágyat, hogy eljussak oda, éreztem magamban a kalandvágyat.

 

Világlátás

A Mississippi tényleg kivitt engem a nagy óceánra, és éppen a Szendvics Szigetek felé tartottam, amit most Hawaii-nak hívnak. Micsoda kaland volt az! Soha ehhez hasonló helyet nem láttam, pedig jó pár helyen megfordultam már akkorra. Láttam Hannibal-t, Missouri-t és a Mississippi nagy részét. Nevadából valószínűleg többet is láttam, mint szerettem volna, aztán jártam San Francisco-ban, és most egy olyan helyet láttam, ami teljesen másmilyen volt, mint eddig bármi. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy Isten ilyen csodálatos helyeket is teremtett. Azt hittem minden hely olyan, mint San Francisco vagy Hannibal, de Isten rendkívül tehetségesnek bizonyult. Isten hatalmas palettával dolgozott, amikor létrehozta a Szendvics Szigeteket.

Imádtam azt a helyet! Egyszerűen imádtam! Imádtam! Szinte majdnem meg is lepődtem azon, hogy végül nem telepedtem le ott, de hát a mehetnékem nem hagyott nyugodni. Mindig muszáj volt tovább mennem. Folyton el kellett jutnom valahová, és folytatni kellett a kalandozásaimat. Tehát a Szendvics Szigeteken találtam magam, ahol egyik szigetet fedeztem fel a másik után. Imádtam az őslakosokat. Néha kicsit féltem attól, hogy meg fognak enni, mert hallottam mendemondákat Cook kapitányról, és a vele történtekről. Egy este meghívták magukhoz vacsorára, majd őt ették meg vacsorára. De azt mondták, hogy nem igazán kedvelik a hozzám hasonló típusokat. Sokkal jobban szeretnek angolokat vacsorázni, mint amerikaiakat, így aztán javarészt elszállt az ezzel kapcsolatos aggodalmam.

Olyan fákat láttam ott, mint korábban soha. Láttam vulkánokat. Hallottam már róluk. Hallottam ezekről az óriási tüzekről, amik magából a Földnek a gyomrából robbannak ki. Láttam azt a vulkánt, és arra gondoltam, hogy az a vulkán úgy tört fel a Föld gyomrából, mint a hányás, majd egy csodaszép szárazföldet hozott létre az óceán közepén. Imádtam azt a helyet, ahogy imádtam a halait, a gyümölcseit és a nevetését is. Itt egy teljesen másfajta élet zajlott. Miután sok időt töltöttem San Francisco-ban, ez a hely olyannak tűnt, mint aminek letisztították a durvaságait. Mintha valaki az egésznek a tetejét finom olajjal öntötte volna le, hogy minden gyökeret tudjon ereszteni, hogy mindent nyugodttá és könnyeddé tegyen.

A dolgok nem valami gyorsan történtek Hawaii-on. Semmi sem történt gyorsan, de valahogy megkedveltem ezt. Más iramban mentek a dolgok. Másmilyen volt a zene, máshogy kommunikáltak. Szerettem a nyelvüket, nagyon dallamos volt. Esküszöm olyan érzésem volt, mintha énekelnének, miközben beszéltek, bár egyáltalán nem értettem a nyelvüket. Semmit nem voltam képes megtanulni belőle, mert rengeteg sok magánhangzót használtak. Szinte egy árva szót sem voltam képes kiejteni az „aloha”-n kívül, de előfordult, hogy időnként még azt is rosszul mondtam.

Azon kaptam magam, hogy szerelembe estem ezzel a hellyel, mert Hawaii-on az élet másik oldalát ismertem meg. Ott nem létezett az a sok csatározás meg stressz, senki sem figyelte állandóan az óráját, azt nézve, hogy mennyi az idő, ahogy az a nyughatatlan tempó sem volt jelen. És senki sem próbált felülmúlni valaki mást.

Szerető emberek éltek ott. Szép volt a kinézetük. Ha belenéztél az itt élő emberek szemébe, a törődést, az együttérzést és a szeretetet láttad benne. Te jóságos ég! – azt reméltem, hogy soha senki nem fogja átküldeni őket az Amerikai Egyesült Államokba, soha nem küldik el őket Kaliforniába, és Washington D.C.-be pedig semmilyen körülmények között nem küldik őket, mert az megrontaná, romlottá tenné őket, és elvenné tőlük ezt a szépséget, ezt a bennük lévő kegyelmet.

Igazából arra gondoltam, hogy mi lenne, ha feleségül vennék egy ilyen őslakos lányt. Gyönyörű szépség volt. Egy szót sem értettem abból, amit mondott, de szerintem odáig volt értem, mert folyton csak engem bámult. Bár lehet ez csak azért volt, mert kicsit másmilyen volt a külsőm, és az már egészen biztos, hogy más volt a nyelvem hangzása, de szeretek erre úgy visszagondolni, hogy odáig volt értem, és bizonyára hozzám jött volna feleségül, ha megkértem volna a kezét a szüleitől. De még akkor is attól féltem, hogy ha megkérném a lányuk kezét, biztosan felfalnának, megennének, így aztán letettem erről a szándékomról.

Pontosan ugyanott sétáltam, ahol most van a birtokotok, amit a Nagy Szigetnek hívnak. Akkoriban nem így hívták. Hanem az egyik olyan néven hívták, amit az életem árán sem lettem volna képes kiejteni. De pontosan ott sétáltam közvetlenül azon a helyen, amit most az Ahmyo Villának hívtok. Ott sétáltam mellette.

Emlékszem, hogy éreztem akkor valamit. Valamit, amit déjà vu-nak hívnak, mintha már jártam volna itt korábban is, vagy, hogy valamikor a jövőben itt leszek majd. Akkoriban az a terület csak egy dzsungel volt. Akkortájt egy kávéültetvény volt ott. Mindenféle embereket hozattak oda Japánból, akik megpróbáltak ott kávét termeszteni. És életem legfinomabb kávéinak egyike volt, amit valaha is megkóstoltam, teljesen más íze volt, mint annak, amit Hannibal-ban, Missouri-ban szolgáltak fel kávé gyanánt, mert szent meggyőződésem, hogy az igazából nem kávé volt. Szerintem egyszerűen csak zöldborsóból készült. De ez az itteni kávé jó volt, és emlékszem, hogy amikor elsétáltam emellett a hely mellett, egy pillanatra megálltam. Társasággal voltam, akkoriban szamár háton utaztunk, és a többiek azt kérdezték: - Na mi a helyzet Mark? Miért álltál meg itt? Talán pisilned kell? – És erre azt feleltem: - Nem, van itt valami varázslatos. Nem tudom, hogy mi, de előbb-utóbb úgyis rá fogok jönni. – És végül rájöttem. De most eltértem a tárgytól.

Egyébként ezt teszi egy jó történetmesélő, hogy időnként eltér a tárgytól, hogy ne maradj mindig ugyanazon az egyenes vonalon. Ide is akarsz menni meg oda is akarsz menni, aztán vissza akarsz ide térni, még mielőtt újra oda mennél.

Elutaztam hát a Szendvics Szigetekre, aztán később írtam erről egy könyvet, azokra a cikkekre alapozva, amiket elküldtem az újság számára: - Levelek a Szendvics Szigetről – címmel. Ez nagy ismertséget adott számomra, és ennek következtében beutaztam az egész világot, mert akkor már nem csak egy újságnak dolgoztam, hanem egyszerre sok másiknak is, még a Keleti Parton található újságoknak is. Velük mindig elővigyázatos voltam, mert féltem a munkával kapcsolatos moráljuktól, vagyis attól, hogy soha nem fogják kifizetni a munkámat. Így aztán nagyon elővigyázatos lettem a pénzzel kapcsolatosan, de a Nyugati partokon lévő újságokkal soha nem volt ilyen problémám. Ha aznap nem fizettek ki, tudtam, hogy másnap úgyis kifizetnek.

Beutaztam a Föld három sarkát. Tudom, hogy négy sarka van, de én mindössze háromba jutottam el az én időmben. Akkortájt másmilyen volt az utazás. Hajóval, teveháton kellett utaznunk, amiben Egyiptomban részem is volt. Jártam a Nagy Piramisban. Ott ültem a Piramis belsejében. Igen, ez így volt, és tudom, hogy Cauldre és Linda kisasszony is járt már ott, továbbá közületek is sokan ellátogattatok oda. Ez volt életem egyik csúcspontja, amikor ott ültem abban a hatalmas üres teremben, miközben azon tűnődtem, hogy mi a fenét keresek én itt.

Sok mindent hallottam róla. Hallottam, hogy Napóleon is járt ott. Hogy más nagyságok is ellátogattak oda, én meg itt ülök ebben a nagy, üres teremben, és azon jár az agyam, hogy mégis mi a fene ez a nagy felhajtás ezzel az egésszel? Nincsenek festmények a falon. Nincsenek kényelmes székek, ahova az ember leülhetne. Nem volt ott az égvilágon semmi, és már pont ki is akartam menni a teremből, mert belefáradtam ebbe az egészbe, és végül azt kérdeztem: - A fenébe is! Mi az a nagy felhajtás ezzel a teremmel? – És akkor meghallottam a visszhangot, ami átrezegte, bezengte az egész Király Kamráját. Olyan volt, mintha a hangom kiáradt volna az időbe és a térbe, elért volna a csillagokig, majd visszatért volna hozzám, és ezen a ponton ott kellett még ülnöm egy darabig. És akkor megértettem, hogy tényleg van valami nagyon különleges a Nagy Piramisnak ezen a helyén. Igazából hetekig tartott, mire teljesen meggyógyultam és felépültem, bár szerintem ennek nem csak az egyiptomi ételekhez volt köze. Szerintem ott és akkor történt velem valami abban a teremben. Hm.

Egész életemet azzal töltöttem, hogy beutaztam a világot. Találkoztam néhány nagynevű, híres emberrel. Ott ültem a királyokkal és a királynőkkel, és remélhetőleg kicsit szórakoztattam őket. De legalább voltak olyan udvariasak, hogy nem mondták azt, hogy csak egy újabb unalmas vendég voltam. Ott ültem a hírességekkel. Pár akkoriban híres és remek színésszel, íróval. Összebarátkoztam Nikola Teslával. Ő volt az egyik legviccesebb fickó, aki egyáltalán nem volt vicces – akit valaha ismertem. Nem próbált vicces lenni, és igazából egyáltalán nem volt vicces, de pont attól lett vicces, hogy nem volt vicces, mert annyira nagyon, átkozottul különös és furcsa volt. De ő ezt nem gondolta magáról, és pont ettől volt vicces. Ő volt az egyik legzseniálisabb ember, akivel valaha is találkoztam életemben, de az ötletei annyira nagyon elrugaszkodottak voltak, hogy az ember azt gondolta, hogy 150 évvel előttünk jár a jövőben.

De a szíve aranyból volt. Teljes egészében aranyból volt a szíve. Egy zavarodott, magányos férfi volt, akit többet kellett volna szórakoztatni, amit én meg is tettem. Állandóan a laboratóriumban volt, és szerintem végül ez okozta azt, hogy kissé megőrült. Valamint az is, hogy túl sok elektromosság ment keresztül a testén. Az biztosan tett vele valamit. De ő volt a létező legkedvesebb ember, akit valaha ismerten, és belefektettem pár projektjébe, amik közül csak alig egy-kettő ért el valamiféle sikert, mert ő volt minden idők leginkább meg nem értett embere. És amikor azt mondom, hogy „minden idők” – ezalatt a kezdeteket, még a Jézus előtti időket is értem. Hm.

Tehát találkoztam nagyságokkal, de az átlagemberek iránt is nagyobb megbecsülést éreztem. Azok iránt, akik az istállókat gondozták, akik felszolgálták a vacsorámat az éttermekben, a rézművesek iránt, továbbá azok iránt, akik a farmokon és a földeken dolgoztak, őket tényleg csodáltam. Valódi emberek voltak, nem kérkedtek, nem követelőztek. Nem darálta be őket se a hatalom, se a pénz, se a kapzsiság, se a szex – a legtöbb politikussal ellentétben. Ők voltak azok, akiket a Föld sójának hívtak, bár szerintem inkább a Föld borsa voltak, mert valódi volt a jellemük. Igazán szerették az életet.

Ők azok, akik, amikor meghalnak talán azt mondták maguknak: - Azon tűnődöm, hogy vajon tettem-e egyebet az életben annál, hogy éltem, volt pár gyermekem és volt munkám. – De nem, ők voltak azok, akik tényleg, igazán éltek. Akik ténylegesen, valóban tapasztaltak. És utólag értettem meg, hogy ők azok, akik később Felemelkedett Mesterekké váltak, akik a Mennyországba jutottak, és ott is maradtak. Mert akik teljesen belemerülnek a hatalomba, a pénzbe, a szexbe és az összes züllött, erkölcstelen dologba, nekik a legtöbb esetben vissza kell térniük a Földre, egy újabb életre. De az átlagember az, aki tényleg egyáltalán nem átlagos, mert ők megélik az életet. Ó, hát az meglehet, hogy minden nap Istenhez imádkoznak, mert a vallásuk ezt kéri tőlük, de közben azt is megértik, hogy az élet ennél sokkal többről szól. Felismernek valamit a legbelső lényegükben, ami még nem bújt elő bennük, de végül majd fel fogják ismerni, hogy kik is ők valójában. Hm.

 

Szeretet és veszteség

Nagyszerű inspirációim voltak. Azt kell, hogy mondjam, hogy talán a létező legnagyszerűbb inspirációm – mind közül, akikkel találkoztam, és amit megtettem – az a sötétbőrűek közössége volt. Hannibalban nőttem fel a feketék között, és ők voltak a legkedvesebb emberek, akikkel valaha is találkoztam az utazásaim alkalmával a Földön leélt életem alatt. Nekik volt lelkük, mint még egy keveseknek, akikkel valaha is találkoztam. Úgy értem tényleg mély lelkük volt. Talán amiatt a szenvedés és üldöztetés miatt, amin keresztülmentek. Megélték a rabszolgaságot, ami olyan módon kovácsolta össze őket egymással, ami rajtuk kívül csak kevés családnak adatik meg itt a Földön, ha egyáltalán megadatik. A szenvedésük azt okozta, hogy mélyen magukba merüljenek és keressenek valamit többet az élettel kapcsolatosan, ami több annál, mint amit az ember a szemével látni és a fülével hallani képes. Az egymással való kötődésük mély, lélekteli volt és talán azon a valódi szenvedésen alapult, amit el kellett viselniük az életükben, és ami miatt aztán nagyon mélyen magukba merültek.

Sokuk vallásos volt, de nem abban az értelemben, amit erről általában gondolnátok. Kifejlesztették a saját vallásukat, ami félig-meddig a gazdáik vallásán alapult, de valahogy mégis arra szolgált, hogy átverjék a gazdáikat. Mélyebben érzékelték Istent és a vallást, és emlékszem milyen volt, amikor először mentem el a feketebőrűek templomába egy vasárnapi istentiszteletre. A hátsó ajtónál húztam meg magam attól való félelmemben, hogy ki fognak onnan dobni, hiszen csak egy fehér fiú voltam, de nem, nem dobtak ki, hanem rám kacsintottak. Intettek, hogy menjek előre, üljek oda közéjük és örvendezzek az Úrban. Fogalmam sem volt arról, hogy mi volt „az Úr”, de nem is igazán érdekelt, viszont szerettem velük énekelni. Szerettem a lelkiségüket. Szerettem a szívük mélységét.

Sokkal nagyobb hatással voltak rám és az írásaimra, mint bárki más, legyen szó akár személyről, akár csoportról, akikkel valaha is együtt dolgoztam. Szerettem ezeket az embereket. Emlékszem, nem túl sokszor imádkoztam Istenhez, mert úgy gondoltam, hogy Isten saját magától is eleget tud, ezért semmi szüksége sincs arra, hogy kiabáljak vele az állandó imáimmal. Így aztán rájöttem, hogy Isten mindent tökéletesen elrendez a számomra. De azért időnként mégis előfordult, hogy térden csúszva másztam, esdekeltem, és elmormoltam pár imát, amikor a dolgok tényleg nagyon kemények voltak az életemben.

Emlékszem, hogy egyszer, mikor még fiatal sráckoromban így imádkoztam Istenhez: - Istenem, kérlek változtass négerré! – Aztán pedig csak vártam és vártam. Nem történt semmi. Odamentem a tükörhöz, belenéztem és semmi sem történt. Azt hittem, hogy Isten biztos nagyon elfoglalt most, és azért nem hallotta meg a kérésemet. De úgy gondolkoztam, hogy előbb vagy utóbb egy nap egyszer csak majd hirtelen négerré változom, mert nagyon vágytam erre. Ezek az emberek olyan sok mindent megéltek. Ki voltak téve a létező legkegyetlenebb aljasságnak és szörnyűségnek, ami egy emberrel valaha is megtörténhet. A létező legrosszabb dolog rabszolgának lenni, először is az embernek saját magának, aztán pedig másoknak.

Soha nem változtam négerré, pedig nagyon erősen vágytam rá, de mindig ott volt számomra ezeknek a legkedvesebb embereknek a szíve az életemben. Megmutatták nekem, hogy sokkal több a Lélek, mint amit a legtöbb ember valaha is fel fog fedezni. Soha nem értettem, hogy mi a jó abban, ha valakit a bőrszíne miatt megkülönböztetett bánásmódban részesít és szenvedésre ítél egy másmilyen bőrszínnel rendelkező ember. Azt meg tudtam érteni, ha időnként valaki nem kedveli a másik falu népét, mert van ebben egy kis beépített versengés. De tudjátok még a patkányok sem – még a fehér és a szürke patkányok sem látják az egymás közti különbséget. De valamilyen okból kifolyólag az emberek hajlamosak meglátni ezeket a különbségeket, és ez volt az én egyik legnagyobb szomorúságom az életemben, mert az utazásaim során szemtanúja voltam annak, hogy nemcsak, hogy megkülönböztetett bánásmódot alkalmaztak a négerekkel szemben, hanem még szenvedésre is ítélték őket. De sok más kultúrában is láttam ugyanezt, és mindig sokkolt és teljesen elképesztett, hogy Isten miért nem ébred fel egy nap, és miért nem sepri le őket a Föld színéről és miért nem szünteti meg ezt az egész diszkriminációt. De úgy látom Isten szereti hagyni, hogy az emberek az esetek többségében azt tegyenek, amit csak akarnak. Hm.

Nagyon sok tragédia történt az életemben, több, mint amire gondolni mernék, de összességében több örömben volt részem, mint tragédiában. Nagyon korán, még kicsiként elvesztettem a kisfiamat – Langdont. Ez borzasztóan nehéz volt. A feleségemet jobban megviselte, mint engem. Akkoriban sokat utaztam, és neki egyedül kellett végig csinálnia, végig élnie a fiam betegségét és halálát, és ez egy… (felsóhajt)… szakadékot, egy távolságot teremtett az én legdrágább Oliviám és köztem.

Igazából legalább egy alkalommal megkértem Olivia kezét, de ha jobban belegondolok, talán kétszer vagy háromszor is megkértem a kezét, de minden egyes alkalommal elutasított. De én kitartó voltam, és elbájoltam, elvarázsoltam őt. Hm. Annyira nagyon elvarázsoltam, hogy végül még az apjának is vissza kellett lépnie, és meg kellett, hogy engedje, hogy feleségül vegyem Oliviát. Gazdagabb, nemesebb családból származott, mint én. A Keleti partról származtak, én viszont Amerika rossz részéről. De végül elfogadta a lánykérésemet, és amikor bekövetkezett Langdon halála, az iszonyatosan nehéz volt, nehéz volt még csak rágondolni is. Embert próbálóan nehéz volt erre gondolni, erről írni, vagy bármit is tenni. És én persze azt tettem, amit a legtöbb férfi is tett volna a helyemben, alig pár hónap múlva újra nekikezdtem utazgatni, amit azzal indokoltam, hogy muszáj elutaznom, hogy pénzt keressek a család számára.

Egész életemet végig kísérte a halál. A drága Olivia hamarabb ment el, mint én, és a halálakor azt kívántam, bárcsak én is meghaltam volna vele együtt. Annyira mélyen szerettem. Ő jelentette számomra az egyik olyan dolgot, ami segített meggyógyítani a szívemet. Amiatt a sok dolog miatt, amit láttam az életben, az összes kihívásom miatt, ő volt az, aki egyben tartotta a szívemet. Nagyon mélységesen szerettem.

Menet közben elveszítettem még pár gyermekemet, akik előttem mentek el. Elveszítettük Suzy-t, Jean-t, és szerintem ezekből a halálesetekből soha nem voltam képes felépülni, felgyógyulni. Minden egyes alkalommal, amikor depresszióba zuhantam, azon tűnődtem: - De miért? Miért? Miért? Isten egyáltán miért találta ki a halált? Miért kell meghalnunk? Isten miért engedi meg, hogy ez bekövetkezzen egy férfivel, egy nővel vagy egy gyermekkel? – Halál. Az egy dolog, ha háborúban harcolsz. A háborúban ott van a halál. Sőt, egyesek képesek azt állítani, hogy ez egyfajta hősi halál, bár én ezzel nem értek egyet. De akkor is ott a halál – betegségből kifolyólag vagy gyerekszülés miatt, vagy végül az időskor következtében – aminek egyáltalán nincs semmi értelme.

Beszédem van Istennel erről mostanában, de eddig még nem sikerült időpontot foglalnom nála. Azt fogom neki mondani: - Édes Istenem, az élet jó a Földön – többnyire – de akadnak azért olyan dolgok ezzel kapcsolatban, amin még dolgozni kellene. Beszéljünk most erről a halál dologról! Ez annyira szomorú, talán nem az eltávozó számára, hanem azok számára, akik itt maradnak. Nem tudnánk előállni valami olyannal, ami ezért ennél kicsit kreatívabb, mint betegségben vagy öregségben meghalni? Nem lehetne inkább úgy, hogy egy hatalmas hintó jönne le az égből, tartanánk egy óriási ünnepséget, ahol körbevennének az angyalok, szólnának a harsonák, és mindenki ajándékot kapna? És aztán az ember egyszerűen csak fogná magát, beszállna a hintóba, mindenkitől elbúcsúzna, és azt mondaná: - A Mennyországban találkozunk! – vagy valami ilyesmit – Később majd találkozunk! – Szerintem ez egy sokkal jobb módja lenne a halál kezelésének. – Erről fogok Istennel beszélni. Ezt feljegyeztem magamnak.

 

Ideje menni

Ha már a halálnál tartunk, 75 évet éltem ezen a bolygón. Egy nagy amerikai író voltam, aki ismert volt az egész világon. Nem akarok itt dicsekedni, csak tényeket sorolok fel, mert szeretném, ha tényleg megértenétek a történetemet, ahogy folytatom. Sok helyen jártam a világban. Hm. Nagyon szerettem szivarozni, és időközönként persze egy kis whiskey-t sem vetettem meg. Szerettem más emberekkel együtt lenni – legalábbis túlnyomórészt. Voltak olyan időszakaim, amikor szerettem egyedül lenni, de tényleg szerettem emberek között lenni. Energiával töltött fel. Beindított, és imádtam a történeteiket.

Életem során nem beszéltem ilyen sokat, mint most veletek, és amikor másokkal voltam, kérdéseket tettem fel nekik. Úgy, mint régen, amikor újságíróként a Territorial Press- nél dolgoztam, és egy történet kedvéért interjút készítettem az emberekkel. Feltettem nekik pár kérdést, majd befogtam a számat, és csak a válaszra figyeltem. Sokkal többet tanultam ebből, mintha állandóan jártattam volna a számat, és azt mondogattam volna az embereknek, hogy én milyen nagyszerű vagyok, hogy milyen sok helyen jártam, és mi mindent megtettem, aminek a nagyrésze egyébként is valószínűleg hazugság lett volna, amivel lenyűgöztem volna, ha mást nem is, de saját magamat mindenképpen. De egyszerűen csak feltettem néhány kérdést, és az emberek imádnak beszélni. Szeretik másokkal is megosztani a történeteiket. Hm.

Életem vége felé – egyébként az a meggyőződésem, hogy 10 évvel tovább maradtam itt a Földön, mert eljutottam egy olyan pontra, ahol többé egyszerűen már nem tudtam utazni, elveszítettem a szeretteimet, depressziós voltam – és elérkezett az a nap, amikor már egy jó ideje nem éreztem túl jól magam. Más emberek gondoskodtak rólam, amit egyáltalán nem szerettem. Az ember szereti azt hinni, hogy legalább a saját ágyában meg van a maga privát szférája, de itt hirtelen jöttek az emberek, lehúzták rólad a hálóruhádat, majd olyan dolgokat műveltek a testeddel, amit valószínűleg még te magad sem tennél magaddal, és nekem ebben az állapotban, ilyen körülmények között kellett lennem.

De az a dolog, ami tényleg meggyőzött arról, hogy menjek, vagyis, hogy meghaljak az az volt, hogy imádtam szivarozni. Egy nap alatt akár 20 vagy még annál is több szivart elszívtam, és mindezt büszkén tettem. Arról voltam ismert, hogy felkeltem az éjszaka közepén és elszívtam egy pár szivart. Arról is ismert voltam, hogy szivarozás közben aludtam el, és reggel, amikor felébredtem, a szivar még nem aludt ki, így máris szivaroztam tovább. Ennyire nagyon imádtam a szivarokat. És eljött az a pont, amikor már csak négy szivart engedélyeztek számomra naponta. El tudjátok ezt képzelni? Tudom – tudom, most mit gondoltok. – Hogy tehették ezt veled, hogy csak négy szivart engedélyeztek naponta? – Egy alkalommal meghallottam, ahogy egymás között sugdolóztak és azt mondták: - Most már csak egy szivart fogunk neki megengedni.

Azt hiszem kegyetlenségből tették ezt velem. Nem hinném, hogy ezt a korlátozást az egészségügyi állapotom indokolta volna. Szerintem pusztán csak kegyetlenségből tették ezt. Szerintem csak kíváncsiak voltak arra, hogy ez a vénember vajon neki áll-e dühöngeni és lármázni, vagy talán kiugrani az ágyból és leszaladni a boltba pár szivart vásárolni. De amikor meghallottam, hogy arról beszélnek, hogy csak egy szivart akarnak engedélyezni naponta, akkor azt mondtam: - Végeztem. Megyek. Távozom. Már itt se vagyok. Itt a vége az ezen a bolygón leélt 75 évemnek. Nincs már mit tennem, nincs hova mennem, nincs kit meglátogatnom, nincs kivel lennem. És most, hogy már szivarozni sem engednek, egyszerűen csak elmegyek. – Azt mondták szívroham végzett velem. Hu-hú! Na igen, szívrohamot kaptam, amikor megtudtam, hogy most már csak naponta egy szivart akarnak megengedni. Szívrohamot kaptam, és eltávoztam. Halott voltam.

Ez már önmagában véve is egy kaland volt ott és akkor. Szerintem erről írni fogok egy könyvet. „A meghalás művészete szivar nélkül a szádban”, De felismertem, hogy meghaltam, ami nem különbözött túlságosan attól, mint amikor még életben voltam. Még mindig ugyanúgy itt voltam. Még mindig úgy éreztem, mintha lenne testem, annak ellenére, hogy képes voltam átmenni a falon. Azt kívántam, bárcsak akkor is képes lettem volna erre, amikor még itt éltem a bolygón. Akkor sokkal hamarabb ki tudtam volna szállni a rossz helyzetekből. De hirtelen azon kaptam magam, hogy meghaltam. Hm. Sok könny hullott.

Képes voltam végig nézni azt az egész felfordulást az embereknél, akik a halálomról beszéltek. A halálom híre bekerült az újságokba, és egy jó nagy temetést rendeztek számomra sok virággal. Határozottan emlékszem arra a temérdek sok virágra. Rengetegen voltak a temetésemen, nagy szertartás volt, sok énekléssel és sok sírással. Szerintem egy kevesen mosolyogtak, akik örültek, hogy végre elhúztam a csíkot. Az egész dologban egyetlen egy dolog bántott engem, amikor hallottam, hogy páran egymást között azt beszélték: - Azt hittem MarkTwain már 10 éve meghalt. Azt hittem már meghalt, hogy már régen eltávozott erről a bolygóról.

Na ez bántott és zavart. Vége lett a temetésnek. Egyetlen lányom maradt, aki végül az üzleti ügyeimet intézte, gondját viselte a papíroknak, és annak a kevéske kis pénznek, amit magam után hagytam. Halott vagyok és éppen azt gondolom: - Szerintem jobb, ha megtalálom a Mennyországba vezető utamat. – Hallottam már erről a helyről, de egy másik helyről is hallottam, és oda egyáltalán nem akartam kerülni. Ezért azt mondtam: - Akkor indulok – ahogy az utazásaim során is mindig ezt mondtam, mint amikor először keltem át az Atlanti óceánon. Egyszerűen csak elindulok.

Kiderült, hogy létezett egy út. Hm. Ahhoz ott kell nektek is lennetek, hogy megértsétek, hogy ott vagy a semmiben, halott vagy és szinte semmi sem vesz körül, és azt gondolod: - Hát valahova muszáj mennem. – És akkor szinte a semmiből megjelenik előtted egy út, és persze csak remélni tudod, hogy a helyes út az. De ott vannak a virágok, ezért muszáj bíznod benne, hogy ez rendben van. Ahogy elkezdtem sétálni a mennyországba vezető úton, azt reméltem, hogy tényleg a jó úton járok, mert semmi vágyam nem volt arra a másik helyre menni.

 

Érkezés

Végül eljutottam a Mennyországba, megérkeztem, de egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. Nem volt ott semmiféle gyöngyös kapu. Csalódott voltam. Arra számítottam, hogy látni fogom Szent Pétert, majd utána a gyöngyös kapukat. Korábban már hallottam erről, mikor a templomban erről énekeltünk. Arról énekeltünk, hogy eljutunk ezekhez a gyöngyös kapukhoz, de itt semmi ilyesmi nem volt. Csalódott voltam. Még azon is elgondolkoztam, hogy lehet, hogy a Mennyország kapujához vezető út helyett a purgatóriumba vezető utat találtam meg, de akkor észrevettem egy nem túl nagy táblát az ajtó felett, amin ez a felirat volt olvasható: - Ez itt a Mennyország. - Innen gondoltam, hogy ez akkor mégiscsak a Mennyország lehet. Mégis ki hazudna ekkorát?

Besétáltam az ajtón. Egyáltalán nem volt valami figyelemre méltó, különleges ajtó. Pont olyan volt, mint bármilyen másik ajtó. Sőt, a Connecticut-ban lévő hartfordi házamban sokkal szebb ajtóm volt, mint ez itt a Mennyországban, de arra gondoltam, hogy talán költségvetési megszorítások voltak érvényben, vagy valami ehhez hasonló dolog állhat a háttérben. Tehát beléptem. az ajtón, és láttam, hogy van ott egy recepció. Ők nevezték ezt recepciós vagy fogadó területnek. Szétnéztem, és bár rendben volt, de ez sem tett rám valami nagy benyomást. A Földön megfordultam én a királyok és a királynők ennél sokkal pompásabb és pazarabb kastélyaiban, amiről az jutott eszembe: - Lehet, hogy Isten ennek a helynek a hiányzó tulajdonosa. Talán nem túl gyakran teszi be ide a lábát. Talán valahol máshol tartózkodik az univerzumban és biztos nem érdekli annyira nagyon ez a Mennyország, ami itt van.

Akkor észrevettem egy nagydarab, szőrös férfit a recepciós pult mögött. Úgy a negyvenes évei közepe-vége felé járhatott és elég termetes, nagydarab volt. Nagyon megtermett és testes volt. Biztos túl sok angyaltortát evett, ha értitek mire gondolok. És roppant szőrős volt, legalábbis nyaktól lefelé. A feje tarkopasz volt, mégis nagyon szőrős volt, ráadásul nem volt rajta ing. Ezt rendkívül szokatlannal tartottam, de ki vagyok én, hogy ilyeneket mondjak. Még soha korábban nem jártam a Mennyországban, nem ismertem a szabályokat, ezért aztán nem szóltam egy szót sem.

Valamivel el volt foglalva a pult mögött, és azt kívántam bárcsak leborotválta volna a vállán lévő szőrzetét. Eléggé nem mindennapi látványt nyújtott számomra, aki persze még friss halott voltam, de megköszörültem a torkomat, hogy ezzel tudassam vele, hogy ott vagyok: - Khm. Khm. Khm.

Párszor meg kellett köszörülnöm a torkomat, mire végre felnézett a pult mögül szinte már ellenszenvesen, majd azt kérdezte: - Miben segíthetek? – Amire azt feleltem: - Igen, azért vagyok itt, hogy bejelentkezzek az örökkévalóságba.

Erre azt válaszolta: - Ez nem egy szálloda. Ide nem szokás bejelentkezni. – majd így folytatta: - Van hivatalos meghívója?

Ekkor kezdtem kicsit ideges lenni. Soha életemben nem hallottam semmiféle meghívóról. Azon tűnődtem, hogy lehet valamiről lemaradtam az egész temetési szertartás alatt. Talán oda kellett volna mennem a paphoz, és tőle kellett volna megkapnom ezt a különleges meghívót a Mennyországba, és most itt álltam papírok nélkül, és azt mondtam: - Nem uram, nincs meghívóm, de úgy hiszem, hogy itt kell lennem ezen a helyen.

Magamban pedig azt gondoltam: - Úgy hallottam, hogy legalább két Pápa és tíz ügyvéd is eljutott ide, szóval ezen az alapon egy nagy amerikai író is eljuthat a Mennyországba. – Vagy legalábbis ebben reménykedtem.

És ekkor ez az ingnélküli, szőrős férfi azt kérdezte: - Hogy hívják? – amire azt válaszoltam: - Mark Twain. – Eléggé meglepett, hogy nem ismert fel. A Földön mindenki ismerte a nevemet, és ennek az embernek itt halvány fogalma sincs arról, hogy hívnak.

Megismételtem: - A nevem Mark Twain. – Erre azt kérdezte: - Betűzné kérem? – Mi van, itt a Mennyországban nincsenek nyelvtan órák? De továbbra is együttműködő maradtam és lebetűztem a nevemet: - M-a-r-k T-w-a-in. – Erre azt kérdezte: - Mi a középső neve? – Akkor egy pillanatra megálltam. Milyen középső név? Nem volt középső nevem. Soha nem adtam magamnak, egyszerűen csak Mark Twain voltam.

Azt mondtam: - Nos, uram, nincs középső nevem. Mark Twain vagyok. – és nagyon büszkén álltam ott. Rajtam volt az öltönyöm. Mindig ezt az öltönyt hordtam. A mai napig is ezt az öltönyt viselem. Azt mondtam: - Mark Twain vagyok. – Erre elkezdte átnézni oldalról-oldalra, tekercsről-tekercsre azokat a tekercseket, és közben bólogatott. Ezen a ponton már rettenetesen ideges voltam. Hosszú utat jártam be, mire eljutottam ide, a Mennyországba.

Szerfelett lefoglalta a tekercsek átnézése. Közben szétnéztem ezen a recepciós vagy fogadó területen a WC-t keresve, mert ki kellett volna mennem. Nagyon hosszú volt az út, és annak dacára, hogy halott voltam, ugyanúgy éreztem ezt a szükségletet. Szerintem ez már csak ilyen. Ha 75 éven keresztül hozzászoktál ehhez a dologhoz, akkor az a szükséglet nem múlik el csak úgy hirtelen egy nap alatt csak azért, mert halott vagy. A férfi ekkor azt mondta: - Sajnálom uram, de senkit nem találok Mark Twain néven regisztrálva, akinek itt kellene lennie. Talán rossz helyen jár. – És ahogy ezt mondta, lefelé nézett, egyenesen maga elé, lefelé.

Elkezdtem pánikba esni. Jó életem volt. Kedves voltam a családomhoz. Kedves voltam más emberekhez. Na igen, volt egy pár vétkem, de soha nem vittem túlzásba őket. Nagy ritkán előfordult, hogy szitkozódtam, káromkodtam, de azt gondoltam, hogy most bevetem nála a létező legnagyobb megváltást hozó tényt, és azt mondtam neki: - Tudja a Földön író voltam. Kiváló és elismert író voltam, sőt mi több, több könyvemben is említést teszek Istenről a lehető legnagyobb tisztelettel és odaadással. Ugyan nem voltam vallásos, de mégis beszéltem Istenről a könyveimben, és biztos vagyok benne, hogy sok ember olvasott erről a hatalmas Istenről, erről a Jóistenről, ahogy abban is biztos vagyok, hogy ezek után azonnal megtértek Istenhez, ezért aztán azt gondolom, hogy méltó vagyok arra, hogy a Mennyországban legyek.

Ez a nagydarab, ingnélküli szőrős férfi biztosan került már ugyanilyen helyzetbe, és biztosan hallotta már mindazoknak a könyörgését, akik tényleg nem tartoztak ide, de én tudtam, hogy idetartozom. Tudtam, hogy be kell ide jutnom. Végül azt mondtam: - Uram, beszélnie kell a főnökével. Muszáj vele konzultálnia, mert biztos vagyok benne, hogy itt valami tévedés történhetett. Tisztában vagyok azzal, hogy halott vagyok, tehát nem ez itt a probléma. Egyszerűen csak tudnom kell, hogy szívélyes fogadtatásban részesülök itt a Mennyországban.

Ellenszenvesen nézett rám. Biztos mások is mondták már ezt neki. És amikor azt mondtam, hogy: - Beszélnie kell a főnökével – akkor igazából fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet a főnöke. Lehet azt hitte, hogy Istent értem alatta. Feltételezem ő idefenn a főnök. Vagy talán valamelyik arkangyal, csak ennyit tudtam, és akkor hirtelen eltűnt. Úgy értem a szó szoros értelmében eltűnt a szemem elől. Vagyis egyszeriben, hirtelen csak már nem volt ott. Eltűnődtem azon, hogy vajon mi folyik itt, aztán meg az jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha csak arról van szó, hogy éppen rosszat álmodom itt a halálról. És talán nem is haltam meg. Talán igazából nem is a Mennyországban vagyok – de ekkor ez a szőrös, inget nem viselő féri – bárcsak itt is kötelező lenne az egyenruha használata – eltűnt.  

Ez az egész egy örökkévalóságnak tűnt, mert még mindig a WC-t kerestem a tekintetemmel, és az is felötlött bennem, hogy mi lenne, ha egyszeriben csak kisurrannék a bejárati ajtón, és találnék egy jó kis fát, ahol elvégezhetném a dolgomat, de akkor váratlanul megjelent egy másik úriemberrel együtt, aki egy rendkívül jól öltözött úriember volt, és aki nagyon, de nagyon ismerősnek tűnt számomra. Tetőtől talpig végig mértem, nagyon elegáns volt a szőrös férfivel ellentétben, és azt mondta: - Igen, Uram. Miben tudnék önnek segíteni? – Azt feleltem: - Mark Twain vagyok, és abból a célból vagyok itt, hogy bejussak a Mennyországba és az örökkévalóságba, ha lehetővé tenné ezt nekem.

Erre azt felelte: - Nos, lássuk csak a papírokat! – És miközben a papírokat nézegette, azt mondta: - Elnézését kérem, de az előbb elfelejtettem bemutatkozni. Lucifer vagyok.

Ekkor kimeresztettem a szemem. Talán mégiscsak a rossz helyre jöttem. Azt kérdeztem tőle: - Bocsásson meg uram, de az előbb Lucifert mondott? – Amire azt válaszolta: - Igen uram.

Erre azt kérdeztem: - A jó helyen vagyok? Vagy csak a pokolban? Mert kezd az az érzésem lenni. – Erre azt felelte: - Nem uram. A Mennyországban van.

Tovább folytattam a kérdezősködést: - És akkor mégis mi a fészkes fenét keres itt? Azt hittem, odalentre tartozik a többiek közé. – Erre azt felelte: - Ez egy mítosz.

Majd folytatta: - A Lucifer fényt jelent. És tudja, itt a Mennyországban nem létezik se a sötét, se a fény. Se a jó, se a rossz. Nem létezik a gonosz. Ez itt a Mennyország, és pontosan ezért hívják Mennyországnak. Mert itt nem létezik se a helyes, se a téves. Ez egyszerűen csak a Mennyország. Itt, a Mennyországban meg fogja látni, hogy nincsenek ártalmas emberek, nincsenek csavargók, nincsenek bűnözők. Egyáltalán nincsenek itt olyan emberek. Itt senki sem rendelkezik a másiknál nagyobb hatalommal, továbbá senki sem erkölcsösebb vagy tisztességesebb senki másnál. Itt, a Mennyországban mindenki egyenrangú, ugyanolyan, és igen, én Lucifer vagyok. Ezt az egész történetet Luciferről és a Sátánról az egyházak és a vallások találták ki és tartották fent a Földön. És ezért a pokolra kellene jutniuk, és valószínűleg megpróbálunk egy nagyon különleges helyet csinálni csak az ő számukra. Amit majd pokolnak fogunk hívni, de igazából nem létezik ez a pokolnak nevezett hely.

Valamelyest megkönnyebbültem. Elkezdtem megkedvelni ezt a Lucifert. Sok közös dolog volt kettőnkben. Folytatta a könyvek átnézését, majd azt mondta: - Sajnálom uram, de egyszerűen nem látjuk itt a nevét. Vagy esetleg talán álnevet használ? Igazából máshogy hívják? – És akkor belém hasított a felismerés. Álnév! Álnév! Álnév!

Szóval a felismerés után azt mondtam: - Igen uram. A Mark Twain nevet használtam, de a születési nevem Samuel Langhorne Clemens. – Erre azt mondta: - Így már érthető a helyzet uram. Ez időnként elő szokott fordulni, amikor valaki egy másik nevet használ, és mi nem látjuk ezt a felvett nevet a nyilvántartásunkban. Akkor hadd nézzem meg újra! -És nekiállt újra végig nézni az összes tekercset, és a szőrös férfivel együtt ide-oda forgatták az oldalakat, és én közben megint csak a WC-t kerestem a tekintetemmel. Már majdnem megkérdeztem tőlük, hogy hol találom a WC-t, de nem akartam elterelni a figyelmüket attól, hogy megtalálják a nevemet a Mennyország nyilvántartásában.

Csak nézték és forgatták azt a sok papírt, de nem találtak semmit. Akkor Lucifer azt kérdezte tőlem: - Mr. Clemens, meg tudná nekem mondani a születési dátumát? – Azt feleltem: - Igen, 1835. november 30. Igen, 1835.

A szőrös kollégájával együtt megint elkezdték nézni a könyveket, majd hirtelen mindketten elkezdtek hangosan nevetni, úgy, ahogy csak egy hiéna páros tud vihogni telihold éjjelén, és képtelenek voltak abbahagyni a nevetést. Annyira nagyon nevettek, hogy a könnyük is kicsordult, és közben rám mutogattak. Az arcuk bepirosodott a nevetéstől. Azt hittem, soha nem fogják abbahagyni, de egyszer csak Lucifer rám mutatott és azt mondta: - Üstökös fiú!!! Üstökös fiú!!! – És a szőrös kolléga egyre csak nevetett és nevetett, majd megszólalt: - Te vagy az Üstökös fiú! Ezt végig tudtuk, csak meg akartuk járatni veled a poklot a Mennyország felé vezető úton! Egész idő alatt tudtuk, hogy ki vagy. Már vártunk téged Üstökös Fiú! – És abban a pillanatban tudtam, hogy miről beszélnek – Üstökös Fiú!

1835-ben születtem, amikor a Halley üstökös elhaladt a Föld mellett. Pont azon az éjszakán születtem, és a következő időpont, amikor a Halley üstökös újra elhaladt a Föld mellett 1910-ben történt. Pontosan akkor haltam meg, amikor a Halley üstökös a lehető legközelebb volt a Földhöz. Eljött értem és magával vitt, ezért hívtak Üstökös Fiúnak. Üstökös Fiúnak.

Ezt nagyon viccesnek találták, én pedig úgy gondoltam, jobb, ha én is elkezdek velük együtt nevetni, mintha ez az egész valami hatalmas vicc lenne. Tehát én is nevetni kezdtem, és hirtelen már mind a hárman ott nevettünk az előcsarnokban, ami újra arra emlékeztetett, hogy használnom kellene a WC-t, de abban a pillanatban ez elég durva beavatkozásnak tűnt volna, ezért tovább nevettem velük.

Lucifer azt mondta: - Gyere és kövess engem! – És besétáltunk az ajtón és végig mentünk ezen a folyosón. Ó, hát ez a folyosó nagyon hosszú és óriási volt, és az a sok festmény és műalkotás, amivel tele volt, a sárga irigységgel töltötte volna el a Vatikánt.  A létező legcsodálatosabb műremekek voltak, amit valaha is láttam. Gyönyörűséges műalkotások töltötték meg azt a folyosót, és ahogy végig mentünk rajta, képtelen voltam levenni róluk a szemem. Vajon honnan kerültek ide? Miért vannak itt? Bár ez nem is számított, mert ezek a voltak a létező legfenségesebb műalkotások, amit valaha láttam. És rádöbbentem, hogy ezek a műalkotások olyanok voltak, mintha éltek volna. Úgy tűnt, az emberi történetet mesélik el minden egyes festménnyel és szoborral, ami csak ott volt. Nem csak élettelen műalkotások voltak, hanem éltek, élettelien ábrázolták az emberi történetet. És ez volt az, ami megragadott és lenyűgözött ezen az óriási folyosón.

Ahogy közeledtünk a folyosó végéhez, két hatalmas ajtó magasodott előttünk, amik olyan elképesztően nagyok voltak, amilyet még életemben nem láttam. És svájci őrök vigyázták azt az ajtót. Svájci őrök. Ezt nem egészen értettem, de akkor hirtelen bevillant, hogy a Vatikán honnan is szedte ezt az ötletet, hogy svájci őröket használjon. Egyenesen a Mennyországból lopták ezt az ötletet, mert szerintem a svájci őrök egyszerűen csak jól mutattak. Azt már nem tudom, hogy vajon ugyanennyire hatékonyak is. El sem tudom képzelni, hogy valaki csak úgy behatoljon ide a Mennyországba, de mindenesetre ezek az őrök ott álltak és kinyitották előttünk az ajtót.

Amikor az ajtó kitárult előttünk, a létező leghatalmasabb bálterem tárult a szemem elé. Elképesztően grandiózus volt. Egy pillanatig csak bámultam ezt a hatalmas báltermet. Ó! Még íróként is nehezemre esik leírni, hogy nézett ki. A létező legragyogóbb volt. Mindenhol gőzölgő medencéket láttam, hogy ha netalán arra támad kedved, hogy beülj valamelyik gőzölgő medencébe, amit fiatal szép lányok vettek körbe, akkor nyugodtan meg tudd ezt tenni a szép lányok kíséretében. És a recepciós fickóhoz hasonlóan, az ő felsőtestüket sem fedte el semmi, ezért el kellett fordítanom róluk a tekintetemet, mert még mindig embernek éreztem magam, és épp ezért rendkívül vonzónak és kellemesnek találtam őket. Nem akartam túlságosan megbámulni őket, így hát tovább mentünk.

Mindenhol ételekkel gazdagon megpakolt tálcákat láttam. Olyan ételek voltak ezek, amiket én is ettem életem folyamán, és amiket nagyon szerettem, de olyan ételek is voltak ott, amikről még soha nem is hallottam. Mindenhol ott volt ez a temérdek sok ennivaló, és minden teljesen friss volt. Volt köztük szőlő is szép számmal természetesen. És olyan kenyerek is, amilyen kenyérillatot még soha korábban nem éreztem. Voltak olyan ételek, amiknek már az illata is mámorító volt, és mindenhol roskadásig volt az étel. És ital is volt bőven. Minden féle alkohol megtalálható volt. Mindenhol ott voltak az italok.

Fiatalemberek sétáltak körbe, teli tálcán kínálva a szivarokat. – Ó! A Mennyországban vagyok! – gondoltam. Teli tálca szivarokat hordoztak körbe. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy beszerezzek belőlük magamnak egy párat, és még mind a mai napig is van belőlük. A létező legfinomabb szivarok ezek, és közben végig sétáltunk ezen báltermen.

Nagyon sok ember volt ott, rengetegen voltak, és észrevettem valakit, aki felénk tartott éppen, úgy tűnt valahova nagyon siethetett, és akkor hirtelen felismertem: - Jézus Krisztus! Mert, hogy Jézus Krisztus volt az! És ahogy Jézus odajött hozzám, mosolygott, és azt mondta nekem: - Mark, szeretem a könyveidet. – Majd továbbment, én pedig azt figyeltem, hogy merre megy. Volt egy kis gyülekezés a sarokban. Úgy tűnt, az apostolaihoz tart. Úgy tűnt, hogy szegény Mária Magdolna kicsit túl sokat ihatott, mert teljesen el volt ázva – amire az volt a kifogása, hogy azt hitte, csak vizet ivott, de valaki borrá változtatta a vizet, és ő az egészet megitta. Totál részeg volt.

Hát, nem semmi látvány volt ez az egész Mennyország, és ahogy keresztüljutottunk a tömegen, Lucifer elvezetett engem valahova a bálterem végébe, ahol láttam egy két nagy és hírneves embert. Olyanokat, akikről csak olvas az ember, bár sok olyat is láttam, akik egyszerű átalagembereknek tűntek. De mind itt voltak a Mennyországban, örvendeztek és énekeltek, meg táncoltak, dohányoztak és mindenfélét csináltak. A Mennyországban voltak. Hm.

 

Hazatérés

Na, máris folytatjuk a történetet. Lefogadom, hogy azon tűnődtök, merre tart ez az egész, de most következik a történet fontos része. Elmentünk a bálterem igencsak távoli részébe, ahol a létező legcsodálatosabb csoport gyűlt össze, annak alapján, akiket eddig láttam itt a Mennyországban. Ez volt a létező legbámulatosabb csoport. Szinte láthatjátok is magatok előtt, hogy több százan vagy talán több ezren ülték körbe ezt az óriási asztalt – és az egész aurájukat lehetett látni, nem csak a fejük körül, hanem az egész testük körül.

Odamentünk ahhoz az asztalhoz. Úgyis lehetne mondani, hogy mindannyian elkezdtek minket nézni, ahogy közeledtünk az asztalhoz. Látták, hogy Lucifer közeledik feléjük, aztán engem is megláttak közvetlenül Lucifer mögött, és hirtelenjében ugyanabban a pillanatban mindannyian egyszerre felálltak, és éljenezni meg tapsolni kezdtek, és azt mondták: - Isten hozott Üstökös Fiú, sikerrel jártál! Üstökös Fiú, itt vagy!

Elkezdtem hátrálni ettől az egésztől – képzelhetitek mit éreztem, amikor több száz vagy talán több ezer angyal a Mennyországban hirtelen felismer téged, és üdvrivalgásba kezd, és úgy tapsol, mint talán még soha – és én pont ebben a pillanatban, mivel már túl régóta kerestem a WC-t, ott helyben összepisiltem magam. De az volt a jó ebben az egészben, hogy mivel a Mennyországban voltam, az teljesen elpárolgott vagy felszívódott, még mielőtt a nadrágomat érte volna, ezért senki sem vette észre, hogy mi történt. Nagy megkönnyebbülést éreztem a szó minden értelmében. Itt voltam a Mennyországban, az a dolog pedig nagyon gyorsan elpárolgott. A lényeg az, hogy senki se vette észre, hogy mi történt. Mindig fehér öltönyben jártam, aminek az egyik hátránya az, hogy jobban észre lehet venni rajta dolgokat, mint egy fekete öltönyön.

Az egyik úriember, aki nyilvánvalóan ennek az egész társaságnak a feje volt, felállt és azt mondta: - Üstökös fiú! Nagyon örülünk, hogy itt vagy! Bár kicsit elkéstél. Már azt hittük, hogy lemaradtál az üstökösről. – És ezzel folytatta: - Isten hozott! Üdvözlünk téged Mark Twain! Üdvözlünk az asztalunknál! Ez itt a család. A klán. Ez az, akik vagyunk.

Észrevettem, hogy ez az úriember – aki rendkívül jóképű és magas, továbbá kifogástalanul elegáns volt, és nagyon választékosan beszélt – az ember azt gondolta volna róla, hogy egy királyi méltóság. Ha a Földön élne, minden bizonnyal azt gondolná róla az ember, hogy ő a királyok királya. Annyira mesésen festett, hogy azon kaptam magam, hogy egy pillanatig szinte féltékeny vagyok rá, és azt kívánom bárcsak én is ennyire csodálatos külsővel és ekkora vonzerővel bírnék. Akkor Saint-Germain-ként, Saint-Germain grófként mutatkozott be.

Üdvözölt és arra kért, hogy követlenül mellette foglaljak helyet, ami talán a második legnagyobb tiszteletnek örvendő hely volt az egész asztalnál, majd mind arra emelték a poharukat, hogy megérkeztem ide, a Mennyországba. Ezt követően Saint-Germain azt mondta: - Hadd mutassalak be a többieknek is! Talán névről ismered is néhányukat. Hadd mutassalak be Sámuelnek, aki az egyik létidőm volt. Hadd mutassalak be Plátó-nak, aki az egyik életem volt. Hadd mutassalak be neki meg neki, meg neki is. – És ez így folytatódott, hogy sorba bemutatott azoknak, akiknek ismertem a nevét, és sok mindenki másnak is, akiknek nem ismertem a nevét, majd végül elértünk az asztal legvégére.

Azt mondta: - És az asztal végén ott ül az a kis rabszolgafiú. Nincs neve, soha nem is volt neve. Csak kis rabszolgafiúnak hívjuk. Ott volt Atlantiszban. – Odanéztem arra a kis rabszolgafiúra, aki nem lehetett több úgy 12-14 évesnél, és most egy kristállyal játszott. Fogalmam sem volt róla, hogy miért pont egy kristállyal játszadozott a Mennyországban, de láthatóan eléggé lenyűgözte a dolog.

Végül odajött az asztal felém eső oldalára és azt mondta: - Szeretnélek itt bemutatni valakinek. – Az a fickó nagyon ismerősnek tűnt, túlságosan is ismerősnek tűnt. És akkor azt mondta: - Szeretnélek bemutatni Samuel Langhorne Clemens-nek.

Abban a pillanatban tudtam, hogy ez én vagyok, de közben mégsem én vagyok. Azt kérdeztem: - Méltóságos Saint-Germain úr, minden tiszteletem az öné, de mégis, hogy lehetséges az, hogy én magam vagyok Samuel Clemens, de Samuel Clemens mégis előttem érkezett ide?

Erre azt válaszolta, hogy: - Nos, magadra vetted ezt az új személyiséget, amit bármikor megtehetsz, amikor csak akarod, de mivel magadra öltötted Mark Twain személyiségét, így Samuel Clemens nálad jóval korábban meghalt, körülbelül 10 évvel a te halálod előtt. Elfeledkeztél róla, ő pedig boldog, hogy itt lehet. Nincs semmilyen megbánása vagy bánata ezzel kapcsolatosan, és semmilyen neheztelést nem érez emiatt veled kapcsolatban. De tudod, te Mark Twain lettél.

Egy bizonyos értelemben elkezdtem megérteni, hogy mi is ez az egész, de képtelen voltam ezt szavakba önteni. És arra gondoltam, hogy írnom kell egy újabb könyvet. Ha nem lennék halott, azt a címet adnám neki: - Levelek a Mennyországból. - Milyen zavaros ez az egész.

Leültünk az asztalhoz és Saint-Germain elmagyarázta ezt az egészet, miután feltettem neki a kérdéseimet: - Hogyan lehetséges az, hogy te vagy a Felemelkedett Mester? Hogyan lehetséges az, hogy te voltál az, aki megvilágosodtál, én mégis utánad érkeztem? Ennek az egésznek egyáltalán nincs semmi értelme. Az ember azt gondolná, hogy onnan kezdve abbamarad ez az sok új létidő.

Azt válaszolta: - Nos, először is Mark Twain, tényleg nem létezik se a tér, se az idő. Egyik sem létezik, ezért nem gondolkozhatsz ilyen fogalmakban, amikor a létidőkről esik szó, mert vannak olyan előző életeid, amik még meg sem történtek. De ami a legfontosabb ebben az egészben az az, hogy Mark Twain megteremtésre került, de nem a karma miatt, hanem a szeretet és a megosztás céljából. Ez a Mark Twain nevű karakter Samuel Clemenstől származik, aki abból a célból lett megalkotva, hogy elmenjen a Földre, és vigyen egy kis örömet és egy kis humort a Földre. Továbbá azért is, mert én, Saint-Germain szeretem ezt az Amerikának hívott helyet, de Amerika kissé szűkölködött a jó írókban akkoriban, és valami olyat szerettem volna teremteni, ami ott marad a világ számára. De ne érts félre! Nem én teremtettelek meg téged. Te nem pusztán csak egy létidő vagy. Mi mindannyian egymás unokatestvérei vagyunk. Ugyanabból a lélekből származunk.

De – folytatta – pont ebben rejlik a probléma. Vedd észre, hogy itt az asztalnál mind olyanok ülünk, akik emberként éltünk a Földön. De nincs itt köztünk a Lélek, és még a Mennyországban sincs jelen, aminek az az oka, hogy a Lélek sosem élt emberként. Akkor hogyan is tudna itt megjelenni? Csak az emberek jönnek ide. Ráadásul van bennünk egy kis feszültség a Lelkünkkel kapcsolatban. A Lelkünket Zebaelnek hívják, és tudod egy kicsit mindannyiunkat bosszant Zebael. Időnként ezt szóba is hozzuk. Ez mindannyiunkat bosszant egy kicsit, és egészen őszintén szólva egyáltalán nem is vágyunk arra, hogy Zebael is itt üljön velünk az asztalunknál annak ellenére, hogy mind kapcsolódunk egymással, és mind Zebael teremtéséből származunk. De tudod ez olyan zűrzavaros. Annyira zavaros. Igazából nem tudod, hogy ki vagy valójában, és ki tudja, hogy ezt a Lelkünk egyáltalán megérti-e.

Tudod, te – te, Samuel Clemens – Mark Twain lettél, de még azt sem tudtad, hogy kicsoda Mark Twain. Látod ott azt a karaktert? Ő Francis Bacon. Francis Bacon. – Ez ismerősen csengett, mert sok kutatást végeztem Francis Bacon-re és az írásaira vonatkozóan, akit leginkább Shakespeare néven ismernek. William Shakespeare-ként ismernek. Ahogy ránéztem, azonnal elmosolyodtam.

Francis Bacon, azaz William Shakespeare. Én is ugyanezt a zavarodottságot éreztem. Most akkor Samuel Clemens vagy Mark Twain vagyok? Ekkor Francis Bacon megszólalt és azt mondta: - Elnézésedet kell kérnem Mark! Amikor megjelentem itt a Mennyországban, velem is pont ugyanazt művélték, mint veled. Ugyanaz az én ízlésemhez túlságosan is szőrös, inget nem hordó fickó megkérdezte a nevemet, amit meg is mondtam neki. Azt mondtam nagy büszkeséggel, hogy: - William Shakespeare a nevem – mert tudtam, hogy minden idők egyik leghíresebb írója leszek. Aztán nem találták a nevemet a tekercseken, és gyorsan hívták Lucifert – én meg teljesen ledöbbentem a Lucifer néven. És miután egyfolytában a tekercseket nézegették, sok sok könyörgésem és esdeklésem után végre nagy nehezen kibökték: - Lenni vagy nem lenni – Üdvözlünk a Mennyországban! – Tehát velem is pont ugyanazt művelték, mint veled, és bárcsak előre figyelmeztetni tudtalak volna erre, mert annyira zavaros nem tudni azt, hogy ki vagy valójában. Ezért is van egy aprócska kis problémánk Zebaellel.

Minden elcsendesedett az egész asztalnál, majd végül az egész teremben. Minden színjózanná vált a Zebaelről, vagy igazából bármelyik Lélekről történő beszélgetés eredményeképpen, mert egy Lélek sem volt itt, ebben a teremben. Csak mi voltunk itt, akik korábban emberként éltünk.

(szünet)

Saint-Germain azt mondta: - Tudjátok a Lélek teremtései vagyunk. A Lélek megnyilvánulásai vagyunk, és a Lelkünk szabadságot adott nekünk. A Lélek lehetővé teszi számunkra, hogy azt tegyünk, amit csak tenni akarunk, és mindezt a Lélek tapasztalásának a nevében tesszük. De hol volt akkor a Lélek, amikor szenvedtünk? Hol volt akkor a Lélek, amikor egy morzsával is beértük volna, mert annyira nagyon éheztünk? Hol volt akkor a Lélek, amikor konfliktusba keveredtünk más emberekkel, és amikor a szeretteink a szemünk láttára haltak meg? Hol volt akkor a Lélek?

Elkezdtem rosszul érezni magam. Ha erre még ők maguk sem jöttek rá, se itt a Mennyországban, és a Földön meg biztosan nem, tehát ha még nem jöttek rá ennek az egésznek a nyitjára, ez hirtelen olyan érzést keltett bennem, mintha egyenesen belezuhannék a semmibe.

Ekkor Saint-Germain egy nagy mosollyal tért vissza és azt mondta: - Mark Twain, megint csak viccelünk veled! Mi vagyunk a Lélek. Mi vagyunk a Lélek, aki emberként fejezi ki magát, és emberként más és más neveket és személyiségeket ölthetünk magunkra. Úgy tehetünk, mintha életről-életre visszatérnénk ide. Úgy tehetünk, mintha létezne a pokol. Színlelhetjük azt, mintha léteznének korlátok. Azt is színlelhetjük, hogy létezik a szenvedés, de közben végig Mi Vagyunk a Lélek, és ez az oka annak, hogy nem látod itt velünk Zebaelt, mint Lelket, mert mi magunk vagyunk az a Lélek. És a szabadság annak megértésében áll, hogy Te vagy a Lélek. Akár Samuel Clemens vagy, akár Mark Twain vagy, akár Shakespeare vagy a többiek vagy, te magad vagy a Lélek, aki állandóan kifejezi, megnyilvánítja saját magát. Soha nem létezett semmilyen elkülönültség, csak az álmaidban.

És ebben a szent pillanatban az asztalunknál és az egész óriási csarnokban egyaránt mindenki felállt és elkezdtek énekelni. Én is velük énekeltem: - „Mert ő egy vidám és nagyszerű jó Lélek, mert ő egy vidám és nagyszerű jó Lélek, Mert mi mind a vidám és nagyszerű jó Lélek vagyunk, amit senki sem tagadhat.”

Ez volt hát az én történetem arról, hogyan jutottam el a Mennyországba. Azóta is ott tartózkodom. Szeretem üdvözölni az újonnan érkezőket. Szeretek történeteket mesélni nekik, hogy segítsek megérteni számukra azt, hogy a Lélek valójában hogyan működik, azt a tényt, hogy a Lélek nem valami távoli helyen lévő létező, aki onnan messziről irányítja, hogy mi az amit megtehetsz, és mi az, amit nem tehetsz meg. A Lélek nem osztogat szívességeket. És nem igaz, hogy egyáltalán nincs tudatában neked. Hiszen a Lélek te vagy, és pontosan itt van. És amikor ezt elfogadod – amikor elfogadod azt, hogy te vagy a megnyilvánult Lélek, és te vagy a teremtő is, és mint teremtő képes vagy más entitásokat is létrehozni magadban, ahogy ezt én is megtettem, amikor Samuel Clemens-ből Mark Twain lettem – amikor elfogadod, hogy te, mint Lélek bármilyen tapasztalást választhatsz magadnak, amit csak szeretnél – akkor szabaddá válsz.

Azt mondják majd neked, hogy nem, ez lehetetlen, mert van valahol fenn a Mennyekben egy Isten, aki előírja számodra, hogy mi az, amit megtehetsz és mi az, amit nem tehetsz meg, és hogy emberként kötelező betartanod bizonyos szabályokat. De a valóság az, hogy ebből egyetlen szó sem igaz. Te vagy a Lélek. Bármit választhatsz. Megváltoztathatod a megnyilvánulásodat. Megváltoztathatod a napodat. Megváltoztathatod a sorsodat, a bőségedet, sőt még az egészségedet is.

Te vagy a Lélek. Soha, de soha többé ne hidd azt, hogy a sok inkarnáció lineáris létidejének pusztán csak egy újabb inkarnációja vagy, hogy mindössze egy előző élet mellékterméke vagy. Ez egyáltalán nem igaz. Te a Lélek vagy. Időtlen és tér nélküli vagy. Engedd meg magadnak, hogy álmodj! Engedd meg magadnak a szárnyalást, és engedd meg magadnak, hogy a Mennyországban élj itt a Földön életed összes hátralévő napján.

 

Kérés

Lenne itt még egy utolsó dolog, mielőtt elmegyek.

Jelen pillanatban itt élsz a Földön, minden idők talán legfontosabb időszakában. Tudom, hogy ezt már más generációk is elmondták magukról, de azokat össze sem lehet hasonlítani azzal, amiért te most itt vagy, ami most történik a bolygón, és hogy mennyire fontos most itt a tudatosságod. Ez nagyon kijózanító. Rendkívül kijózanító lehet belegondolni annak horderejébe, jelentőségébe, hogy mi célból vagy itt. Most mégis arra kérlek, hogy igyál, hogy ne józanodj ki, mert az minden szinten jó nagy székrekedést okozhat a számodra.

Hanem ünnepeld magad ahelyett, hogy túl sokat aggódnál amiatt, hogy mi minden fog történni a bolygón. Ünnepeld magad! Értsd meg, hogy mi célból vagy itt, és miközben ennek komoly jelentősége van, mégse vedd ezt annyira nagyon komolyan! Élvezd az életedet! Ahogy azt én is felfedeztem a Mennyországban, a pokol nem létezik. Nem létezik se helyes, se téves. Nem létezik se fekete, se fehér. Csak a Mennyország létezik, és ott találkozol a klánoddal, a Lélek klánoddal.

Most arra kérlek benneteket, hogy egy nagyon fontos dolgot tegyetek meg a kedvemért, Mark Twain kedvéért! Meséljétek el a történeteiteket! Meséljétek el a történeteiteket! Most hallottátok az én saját történetemet a Mennyországba való eljutásról, és az, hogy ez mennyire igaz a szó szoros értelmében, az nem igazán számít, mert ez az én történetem, én állok mögötte.

Nagyszerű történeteitek vannak, amik elmesélésre várnak. Még a felfedezésedre várnak. Remek történeteitek vannak, amik elmesélésre várnak a Földön töltött napjaidról ebben az életedben, bár időnként azt hiszed, hogy ez a történet jelentéktelen vagy szánalmas, nyomorúságos. Én is elmesélhettem volna a történetemet egy jelentéktelen és nyomorúságos, szerencsétlen módon. Minden nézőpont kérdése. Elmesélhettem volna úgyis, hogy miközben felnőttem, az apám egyfolytában a számla behajtók elől menekült, és ennek áldozatává válhattam volna. Azt is mondhattam volna, hogy a családunknak nem volt elég pénze arra, hogy finanszírozni tudja az egyetemi taníttatásomat, ezért rabszolgamunkát kellett végeznem. De én nem így meséltem el. Az én történetem a kalandról szólt és arról, hogy beutaztam a bolygót, sok emberrel találkoztam és éreztem az emberek szívét.

Ó, és a te történeted! A történeted fontos. Akár hangosan meséled el, mint ahogy most én tettem, akár papírra veted, akár csak megálmodod és átérzed azt a szívedben – mert a történeted nem csak a tiéd, hanem ennek a bolygónak is a részévé válik. És rendkívül fontos, hogy most megoszd ezt, mert konkrétan a te történeted kiemelkedik az alvó emberi tudatosságból, kiemelkedik onnan és belemegy a felébredésedbe, és ott van az összes ezzel együtt járó nehézség és megpróbáltatás, ott van benne az összes sárkány, akivel valaha is találkoztál menet közben. Írj a sárkányokról! Az emberek imádnak a sárkányokról olvasni. Írj a sárkányaidról, és hogy hogyan találkoztál velük.

A bolygónak most szüksége van a történetedre, és pontosan ezért vagy itt. Ezért is kértek fel arra, hogy jöjjek és ide és beszéljek veletek, és hogy arra kérjelek, hogy most már kérlek, oszd meg a történetedet!

Az időnk lejárt. Vissza kell térnem a Mennyországba. Már biztosan hiányolnak. Azt hiszik, lehet, hogy jött egy újabb üstökös, és visszavitt a Föld bolygóra, de… (sóhajt egyet) … ott fejezem be, ahol elkezdtem.

Vagyok, Aki Vagyok, és ezt Isten kegyelméből tudom, Aki Vagyok, de néha hajlamos vagyok elfeledkezni arról, Aki Vagyok. És aztán amikor abbahagyom az emiatt érzett aggódást, akkor felismerem, hogy sokkal több vagyok annál, mint amit valaha is gondoltam volna. Sokkal több vagyok, mint Mark Twain. Sokkal több vagyok, mint Samuel Clemens. Mindaz Vagyok, Aki Vagyok.

És ezzel, hölgyeim és uraim, eljött annak az ideje, hogy elkapjam a következő üstököst.

Mark Twain Vagyok.

 

LINDA: Remélem élveztétek Mark Twain „Bejelentkezés a Mennyországba” történetét! Akkor most kérdezzük meg Geoffrey Hoppe-t arról, hogy milyen volt Mark Twain-t csatornáznia.

Először is Geoff elmondanád nekünk, hogy mi a csatornázás?

GEOFF: A csatornázás során tényleg összekapcsolódsz az energiákkal, és mindennel, hiszen az összes energia mindössze a kommunikáció egy formája. Tehát a csatornázás során összekapcsolódsz azzal – és aztán szavakba kell azt öntened persze, és ott van a fizikai mozgás is – tehát lényegében ezt jelenti. Bármit csatornázhatsz, egy fát is. De persze ne várd azt, hogy az a fa majd beszélni fog hozzád, viszont képes vagy érezni a fa energiáját, és értelmezni tudod azt. Más embereket is tudsz csatornázni, amikor beleérzel az energiájukba és értelmezed vagy lefordítod azt, vagy az én esetemben arról van szó, hogy amikor csatornázom, akkor összekapcsolódok a más birodalmakban lévő entitásokkal, ami talán furán hangzik néhány ember számára, de nekem teljesen természetes. Minél többet megtudtam a csatornázásról, annál jobban megérettem, hogy teljesen természetes dolog bármibe beleérezni.

Minden, legyen szó akár egy székről vagy egy élettelen tárgyról, egy tollról, autóról vagy bármiről – minden rendelkezik valamennyi tudatossággal és energiával, és csak arról van szó, hogy engedd meg magadnak, hogy beleérezz abba. Aztán csatornázóként az a munkám, hogy ezt lefordítsam, azaz szavakká alakítsam.

LINDA: Azta!

GEOFF: Pontosan ugyanolyan ez, mint amikor valaki az angol nyelvet spanyolra fordítja – meg kell találnia ehhez a szavakat. És tudod azok az entitások, akiket közvetítek, nem szavakkal beszélnek hozzám, hanem nekem kell beleéreznem az energiáikba és nagyon gyorsan szavakká alakítani azt. És szerintem mindenkinek meg van ehhez a joga és a képessége. Nincs ebben semmi szokatlan. Csak ráhangolódsz az energiákra.

LINDA: És szerinted mi a különbség a csatornázás és a színjátszás között?

GEOFF: Ez egy jó kérdés. Vannak köztük hasonlóságok. Amikor egy színész eljátszik egy szerepet, mondjuk egy olyan ember szerepét, aki valamikor itt élt a Földön – például eljátssza Winston Churchill szerepét – vagy akár egy teljes egészében kitalált karaktert – akkor beleérez azokba az energiákba. Például, ha egy filmben te játszod Winston Churchill szerepét, akkor beleérzel abba, összekapcsolódsz vele. Sok színész megnéz különböző felvételeket Winston Churchillről, hogy megpróbálja őt utánozni. Vagyis a színjátszás egy szinten az utánzásról szól. De tudom, hogy az igazán jó színészek, akár tudják ezt, akár nem – igazából csatornáznak. Ráhangolódnak, beleéreznek Churchill-be, és megengedik, hogy Churchill esszenciája tényleg keresztüljöjjön rajtuk. Vagyis ez már meghaladja a hagyományos színjátszást.

LINDA: Most először csatornáztad Mark Twain-t.

GEOFF: Igen.

LINDA: Milyen volt őt közvetíteni?

GEOFF: Csodálatos élmény volt, és már több ezer közvetítést végeztem az évek alatt, de ez a Mark Twain csatornázás egészen különleges élmény volt.

Először is szeretném leszögezni, hogy túlnyomórészt mindig olyan létezőket szoktam csatornázni, akik emberként éltek a Földön. Nem igazán szoktam földönkívülieket és űrbéli dolgokat közvetíteni. Ilyeneket nem szoktam csinálni. De különben nem igazán ismertem Mark Twain-t. Úgy értem persze olvastam a könyveit. Amikor Mark Twain-nek öltöztem, ahogy ti is láthattátok a felvételen, először csak vártam, hogy elkezdjük a felvételt, de amikor felmentem a színpadra, elképesztő melegség áramlott végig rajtam. Ez egy tápláló melegség volt. Rendkívül csodálatos volt. Hirtelen elkapott ez a „nem evilági” érzés, és akkor éreztem Mark Twain-t. Teljes egészében éreztem az esszenciáját, és azon a ponton teljesen integrálódtam vele. És ahogy elkezdtem a csatornázást, ott volt az akcentusa, pedig általában nem szokott akcentusom lenni, amikor közvetítek valakit. És egyszeriben csak mindent éreztem, az apróságokat is. Tudjátok, folyton használta a zsebkendőjét meg más dolgokat is tett. És ez bámulatos volt, mert én mondhatni hátraléptem és csak figyeltem, ahogy ez az egész kibontakozott.

LINDA: Tehát azt akarod mondani, hogy megfigyelted magad csatornázás közben.

GEOFF: Igen.

LINDA: Nahát, ez érdekes.

GEOFF: Olyan gyönyörű volt. Csak ment saját magától. És emlékszem egy ponton azt gondoltam: - Jó, de mégis merre tart ezzel az egésszel? Mert igen, ott volt a történet, de mégis mire akar kilyukadni? És amikor elérkeztünk ahhoz a részhez, hogy: - Meghaltam és elindultam a Mennyországba – akkor megértettem merre tart a történet. Ez volt az egyik legjobb élményem a csatornázó karrierem során, mert az egész annyira világos és egyértelműen tiszta volt, és ez nem én voltam – úgy értem végig tudtam, hogy ez határozottan nem én vagyok – és ott volt az a sok kis apróság is. És számomra ez volt a kitűnő példája a tiszta, egyértelmű csatornázásának.

LINDA: Igen.

GEOFF: Mark Twain beszélt rajtam keresztül, és elmesélt egy csodálatos és meglátássokkal teli történetet.

LINDA: Igen.

GEOFF: Tehát ez volt a csatornázásaim egyik fénypontja, és imádom ezt csinálni. Általában Adamus Saint-Germain-t szoktam csatornázni. Nagyon szeretek vele dolgozni, de ez a Mark Twain közvetítés nagyon különleges volt.

LINDA: Szóval általában Adamus Saint-Germaint közvetíted. És kit szoktál még csatornázni?

GEOFF: Régebben egy Tóbiásnak hívott létezőt csatornáztam. Igazából vele kezdtem el ezt az egészet. És egyébként nekem nincs semmiféle vallásos, spirituális, New Age-es hátterem. Üzletemberként dolgoztam a repülés területén, és váratlanul megkeresett ez az entitás – Tóbiás – és miután egy évet dolgoztam vele, elkezdtem végre őt csatornázni. Először csak egy nagyon kis csoportnak, ami később nagyon nagy csoporttá nőtte ki magát.

Aztán csatornázni szoktam Kuthumi Lal Singh-et, aki az 1800-as években élt a Földön. Eredetileg Indiából származik, majd egy ponton Londonba költözött, azt követően pedig a világot járta. Csatornáztam már Merlint is, tudjátok a Merlin konferenciákon. Mindegyik entitásnak nagyon különböző energiái vannak.

Adamus Saint-Germaint csatornázom általában, aki Saint-Germain-nek egy csiszolata, aki a 18-ik században élt, és tényleg rendkívül híres volt egész Európában. És most már nagyon ismerős számomra őt közvetíteni. Amikor Saint-Germain-t csatornázom, akkor mindig nyitva van a szemem, és sétálgatok a teremben. Ehhez képest, amikor még Tóbiást csatornáztam, csak ott ültem a székben.

LINDA: Ühüm. Igen.

GEOFF: Meg se mozdultam, be volt csukva a szemem, ahogy ezt a legtöbb csatornázó teszi. De Saint-Germain megérkezett és ragaszkodott hozzá, hogy nyissam ki a szemem és közben sétáljak is. Nem csatornáztam sok entitást, és nem is igazán vágyom erre. De azok, akiket eddig csatornáztam, mind éltek itt a Földön emberként.

LINDA: Érdekes. És szerinted mindenki tud csatornázni? Vagy neked különleges tehetséged van ehhez?

GEOFF: Nem. Erre tényleg mindenki képes. Nem vagyok látó. De tudom hogyan kell kommunikálni, és erre tényleg bárki képes. És ehhez meg kell érteni, hogy ez nem egy elrugaszkodott valami, hanem az a lényege, hogy az ember összekapcsolódik az energiákkal. És ismételten szólva, végsősoron minden energia és az energia pusztán csak kommunikációt jelent. Az nem egy erő. Az energia mindössze kommunikáció. Bármire rá tudsz hangolódni – például az autódra is – és bele tudsz érezni az energiájába. Az autód nem egy lélek létező, ugyanakkor mégis bele tudsz érezni annak az autónak az energia dalába.

LINDA: Azta!

GEOFF: Tehát imádok csatornázni és imádtam Mark Twain-t közvetíteni. Hatalmas öröm volt ez számomra. Nagyon erőteljes volt, és tényleg tudta…

LINDA: Egy igazi karakter volt.

GEOFF: Volt egy története, amit el akart mesélne, és ismételten, miközben közvetítettem őt, azt gondoltam magamban: - Mégis hova akar kilyukadni ezzel a történettel? – De az egész egyre érdekesebb lett, és egyre Mark Twain-esebb lett, ahogy tovább folytatta a történet elmesélését.

LINDA: Így volt. Tehát köszönöm, hogy megnéztétek Mark Twain bejelentkezését a Mennyországba – és ha még több információt szeretnétek megtudni a Bíbor Körről, akkor látogassatok el az alábbi weboldalra: www.crimcircle.com Köszönöm.

GEOFF: Köszönöm.

 

Fordította: Telegdi Ildikó – LélekForrás – http://lelekforrasblog.blogspot.com/

  

 Megjegyzés: Aki úgy érzi, hogy szívesen támogatná anyagilag is a Shoudok fordítását, a következő bankszámlaszámon megteheti:

 OTP BANK Zrt. 11773339-00984762

 Minden eddigi és ezt követő támogatást szívből köszönök. ~Telegdi Ildikó~