Amikor valaki más vagy mások viselkedését tartjuk felelősnek
a saját hiányérzetünkért, szomorúságunkért, sértettségünkért,
megbántottságunkért, fájdalmunkért, életünk kellemetlen eseményeiért, vagy bármilyen
negatív érzelmünkért, és azt hisszük,
hogy nekik kellene változtatni a viselkedésükön, vagy a helyzetnek kellene
megváltozni ahhoz, hogy jobban érezhessük
magunkat,akkor végeredményben csak kontrollálni
akarjuk a másikat,a helyzetet, hiszen az
ő viselkedésétől, illetve a szituáció jobbra fordulásától várjuk a saját érzelmi
jólétünket.
Ez kényszeres függőségi hozzáállást jelent, mikor is nem
vállalunk felelősséget a saját teremtéseinkért azzal, hogy a külvilágot és más
embereket okolunk a jelenlegi helyzetünkért, tehetetlennek érezzük magunkat a
helyzettel szemben, és ez egy ellenállást hoz létre a lényünkön belül, amivel
nem érünk el mást, csak azt, hogy elkülönítjük magunkat a helyzettől, felszabdaljuk
magunkat, és leginkább saját magunkat zárjuk be fájdalmunk, negativitásunk börtönébe. Bármilyen szituációról legyen is
szó, az egésznek a gyökere soha nem a másikban, soha nem a külvilágban rejlik,
hanem egy bennünk tudattalanul megbúvó ősrégi félelem, mintázat az oka. És
amikor ez a mély belső, talán még önmagunk előtt sem tudatosított félelmünk
aktiválódik bennünk egy külső személy vagy esemény által, hajlamosak vagyunk
érte másokat hibáztatni, okolni.
Pedig az a külső személy, esemény, élethelyzet vagy dolog
mindössze ezt a bennünk meglévő, és a tudatunk elől sötétségbe zárt mintázatunkat
tükrözi az életünkben, vagyis a saját tagadott részeinket. És mindez nem azért
történik velünk, hogy még jobban belemerüljünk mások, a körülmények és a
helyzetek okozta fájdalmainkba és hiányérzetünkbe, hiszen azzal csak a meglévő
helyzetet erősítjük fel még inkább. Minden egyes ilyen esemény vagy dolog fel
szeretné kelteni a figyelmünket a saját létezésére, és az elfogadásunkra, az
elismerésünkre vár. Mert csakis a tudatunk fényében tudnak feloldódni. Amíg nem
állunk készen arra, hogy magunkban keressük meg ezeknek a külsőleg aktiválódott
helyzeteknek a belső gyökérpontját - és
a tudatunk fényébe emeljük ezeket a bennünk eddig sötétségben, vagyis tudat alatt
működő mintáinkat, addig egyre csak ismétlődni fognak az életünkben egészen
addig, amíg meg nem látjuk azok kiváltó, gyökér okát vagy mintázatát.
És ezek csakis akkor tárulhatnak fel bennünk, ha azt
választjuk, hogy meg akarjuk látni a fájdalmaink vagy bármilyen negatív
élethelyzetünk bennünk lévő gyökerét, mert túl akarunk lépni a boldogságunk
útjában álló, és azt blokkoló mintázatainkon, és végre felhagyunk önmagunk és a
külvilág, mások és a helyzetek vádolásával, hibáztatásával és megítélésével.
Mert ekkor, és csakis ekkor vagyunk képesek magunkba fogadni a saját lelkünk
bölcsességét az adott helyzetekre vonatkozóan.
Ha valami nem működik jól az életünkben, akkor sosem az a
megoldás, hogy újabb és újabb élményeket és megoldásokat akarjunk kicsikarni a
Létezéstől, vagyis többé már nem a külső dolgok, helyzetek és személyek felett
akarunk irányítást gyakorolni – amire meg vannak a jól bevált kis trükkjeink és
játszmáink – mert ezek továbbra is csak benne fognak tartani minket ebben az
örökös fájdalom és szenvedés ciklusban - hanem a magunkba tekintés, és
Lelkünkből jövő válaszaink, bölcsességünk magunkba fogadása jelenti a megoldást.
És amikor képesek vagyunk meglátni, a tudatunk fényébe emelni a bennünk rejlő
gyökér okokat, félelmeket vagy mintázatokat, és tudatosítani azokat - akkor, és csakis akkor, mindezek a belső
minták és félelmek – fel tudnak oldódni a tudatunk Fényében, és ekkor születhetnek
meg az Új megoldások,és nekünk soha többé nem kell azokat a dolgokat újra
megtapasztalni a saját életünkben. Mert minden egyes ilyen alkalommal, amikor a
Lelkünk bölcsességét, azaz a saját magasabb bölcsességünket hívjuk magunkhoz az
önmagunk iránt érzett szeretetünkkel, az a sok bezárt és fájdalmas energia fel
tud oldódni, szabaddá tud válni. És ez a sok szabad energia most már életünk
örömteli eseményeit hivatott szolgálni, a tudatos választásainkat és
szenvedélyeinket követve, elhozva megoldásokat, a változásokat és az egyensúlyt
az életünkbe.
Mert értjük és tudjuk, hogy minden külső kapcsolatunk
mindössze önmagunk tükreként szolgál az életünkben. És senkit sem tudunk az
önmagunk iránti szeretetünk mértékén felül szeretni vagy elfogadni. Ezért a
legelső dolog mindig önmagunk szeretete és minden egyes részünk tudatosítása,
elfogadása kell, hogy legyen, mert minden más kapcsolatunk csakis saját magunkat,
és a beteljesült vagy éppen hiányos részeinket tudja ránk visszatükrözni. Mások
iránti szeretetünk, elfogadásunk megegyezik önmagunk szeretetével,
elfogadásával. – annál nem lehet se több,se kevesebb. És éppen ezért soha
semmit sem tehetünk azért, hogy mások szeressenek vagy elfogadjanak minket, ez
teljesen torz megközelítése az életnek, és ellentétes önmagunk szeretetével, és
magával a szeretettel, még akkor is, ha egész életünkbe pont erre tanítottak,
programoztak minket, aminek a lényege az, hogy ne szeressük magunkat,és
mindenki mást helyezzünk magunk elé. Ez a szenvedésünk forrása. Hiszen az Élet
önmagunk szeretetével és teljes elfogadásával veszi kezdetét.
Például, amennyiben egy számunkra megalázó, nem kielégítő kapcsolat van
jelen az életünkben, ahol nincs meg
egymás kölcsönös szeretete, tisztelete és elfogadása, ha a kapcsolat nem az
egyensúlyt és a szabad áramlást képviseli az életünkben, akkor az bizony saját magunk szeretetének hiányát mutatja meg számunkra,
és a másik személy csak ezt a szeretet hiányt tükrözi vissza számunkra. Vagy
amikor anyagi gondjaink vannak – az szintén a saját szeretetünk hiányát mutatja
meg nekünk. Vagy például, ha folyton
mások, vagy a kormány vagy bizonyos csoportok rosszindulatának és tetteinek
áldozatainak érezzük magunkat – szintén ugyanez a helyzet.
Ilyenkor abba kell
hagynunk a külső helyzet vagy személy megítélését és vádolását, és fel kell
tennünk a kérdést önmagunknak: - Mi ez a tudattalan minta vagy félelem bennem,
ami ezeket az eseményeket, helyzeteket teremti az életemben? És a válasz meg
fog érkezni – belülről, a lelkünkből. Csak oda kell figyelni a lelkünk
hangjára. Meg kell azt hallanunk. És a lelkünket csak akkor tudjuk „meghallani”,
ha csendben vagyunk, és nem hagyjuk, hogy az a sok régi, múltbéli, jól
begyakorolt gondolat és negatív érzelem túlkiabálja a belső hangunkat, ami a
bölcsességünk egyedüli forrása, és kizárólag a Most-ban vagyunk azt képesek
meghallani, és soha nem a múlt hangjaiban, és nem is a jövőben valamikor. ~ LélekForrás/Telegdi Ildikó~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése